| Joyce | [BEFEJEZETT]

21.rész

*Pietro szemszöge*

A Bruce által összehívott gyors megbeszélés után egyből a kórházszintre vezet az utam. Látni szeretném Joycet. Nem kérdeztem meg Bannert, mit mondott az orvos, hogy van. A saját szememmel szeretném látni. Viszont az új híreket hallva, már jobban kell lennie. A tudós elmondása szerint, ez csak amiatt volt, mert végleg kialakult benne a mutáció. A kórterembe lépve meglepődöm. Arra számítok, hogy Joyce az ágyban fekszik, tele drótokkal még mindig véresen. De ehelyett az ágy szélén ül lábát lelógatva. Tiszta ruha van rajta, és már nem véres. Volt ereje megmosakodni. Haja még kissé vizesen omlik a vállára. Az ajtó nyikorgására felemeli a fejét és rám néz. Szemei alatt táskák ülnek, még fáradt. De gyönyörű. Szomorú és halvány mosoly jelenik meg az arcán. Belököm magam mögött az ajtót, majd leülök mellé az ágyra.

- Hogy érzed magad? - érdeklődöm finoman.

- Jobban - feleli.

- Mire emlékszel?

-Nem kaptam levegőt - tekintete a padlózatot fürkészi, én pedig az arcát. - Minden csupa vér lett. Tőlem - az emlékek hatására és a felkavargó érzelmei végett, a matracon pihenő keze rászorít a lepedőre. - A fürdőszobában kötöttem ki, ahol a lábaim végleg feladták a szolgálatot - horkan fel. - Aztán valaki bejött hozzám - összeszűkül a szeme, ahogy próbál visszaemlékezni. - Nem vagyok biztos benne, hogy ki. Nem láttam már tisztán.

- Wanda talált rád - válaszolom pár másodperc hallgatás után. - Ő hívott segítséget és én értem oda - itt rám emeli a tekintetét.

- Te hoztál ide? - hangja remeg, miközben felteszi a kérdést.

- Igen - bólintok egy aprót. - Nem emlékszel? - fejrázás a válasz. - Arra se, hogy beszélgettünk?

- Beszéltünk? - tekintetében megbánás csillan. Rosszul érzi magát, hogy nem emlékszik a beszélgetésünkre. Megfogom a felém közelebb eső kezét. Lehunyja szemeit és vesz egy mély lélegzetet. - Miről?

- Azt mondtad, nem szeretsz szomorúnak látni - Joyce ekkor elmosolyodik.

- Ez igaz - túr bele szabad kezével a hajába. -Nagyon összevéreztelek? - kérdezi már komorabban. - Csak mert rajtam elég sok volt.

- Hát a pólómnak annyi - próbálom kicsit jobb kedvre deríteni. Felnevet. - De túlélem.

- Megígérem, veszek neked másikat - mosolyogva felel.

- Nem kell - hüvelykujjammal megsimítom a kézfejét. - Nekem az is elég, hogy jobban vagy - megszakítja az összeakadt tekintetünket, zavarba jött. Ekkor kinyílik a kórterem ajtaja és Banner lép be hozzánk. Kezében rengeteg mappa díszeleg.

- Ó! - torpan meg a szoba közepén, amint felemeli a tekintetét a papírokról. - Zavarok?

- Nem - rázom meg a fejem, de kezemet nem veszem le Joyceéról.

- Mond nyugodtan - válaszol ő is.

*Joyce szemszöge*

- Eddig azzal tisztában vagy, hogy elveszítetted az édesanyádtól örökölt képességedet - bólintok. Időközben Pietro feláll mellőlem, nekidől az ágy végének és összefonja karját a mellkasa előtt. Én ülve maradok és úgy hallgatom Banner beszámolóját. - Azért veszítetted el, mert nem volt benned elég erős, illetve mert fejlődött benned más is.

- Más? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. A frászt hozza rám.

- Voltak benned még ki nem fejlődött gének, amik nem voltak felismerhetőek - közelebb sétál. - A múlt éjjel ezek elkezdtek iszonyú gyorsan fejlődni. Ezért lettél rosszul. Így most új képességre tettél szert.