Megtört madár ✔️

48. fejezet

Dick szemszögéből

A kanapén ülve nézzük Bruce-szal a híreket, bár pontosan tudom, mi lesz benne.
"Brutálisan megkínozta egy eddig ismeretlen elkövető az arkhami szökevényt, Jokert. Itt áll mellettem James Gordon rendőrfőkapitány, aki részletesen beszámol a nem mindennapi eseményről.
- A támadás éjjel történt, éjfél és egy óra között. Az elkövető 127 vágást ejtett a szökevényen, gondosan ügyelve arra, hogy eme sérülések ne legyenek életveszélyesek. A legsúlyosabb egy rektális vágás, melyből szakértőink arra következtetnek, hogy a tettes előre megfontoltan cselekedett és a bosszú vezérelte. Sajnos az áldozat rengeteg ellenséggel rendelkezik. Így nem biztos, hogy hamar előkerül az elkövető, de a rendőrség mindent megtesz, hogy minél előbb feleljen bűneiért. "

Bruce kikapcsolja a tévét, teljes mértékben felém fordul. A kanapé karfájáról egy tapotat se mozdulok, érdekesen tanulmányozom a padló erezetes mintáját.

- Mit tettél, Dick? - kérdezi suttogva, mint aki attól fél, bárki meghallhat minket. Diadalittasan a szemébe nézek, egy apró félmosolyt ejtek.

- Én semmit, ezek szerint más is bosszús rá. Bár - döntöm oldalra a fejem - kár hogy nem ismerem, gratulálnék neki.

- Dick, ne csinálj belőle tréfát! - itt egy kicsit megáll, elgondolkozik, és aggódva a szemembe néz - Bántott, úgy? - tudom mire kíváncsi, de erről végképp nem akarok beszélni. Magamban már lezártam. Ingerülten felállok a lépcső felé veszem az irányt, de megállít azzal, hogy elkapja a csuklómat. Nem szorítja erősen, mint máskor, szemében sajnálat lapul. Na ne, ezt ne! Ő ne sajnáljon engem!
Sőt, senki sajnálatából nem kérek. Amikor szükségem lett volna rájuk, sehol se voltak.

- Dick, kérlek, mondd hogy te tetted. Ígérem nem lesz következménye, de tudnom kell.

- Én tettem. - vetem oda félszegül. - Hallottad amit akartál, mehetnék?

- Dick, kérlek vedd komolyan! Nem akarom, hogy egy ártatlan kerüljön miattad börtönbe.

- Kimondtam, amit hallani akartál, mit vársz még tőlem? - csattanok fel.

- Dick, velem te nem beszélhetsz ilyen hangnemben!

-Miért nem? Hisz nem vagy az apám! - kiabálom rá meggondolatlanul. Az arca egy pillanat alatt megváltozik haragosból megtörtté.

- Én sajnálom, nem úgy..

- Most menj el.

- De....

- Azt mondtam, menj el! - fordít nekem hátat és leül a számítógéphez. Az oszlopnál Alfredot pillantom meg, aki szintén lesújtva támaszkodik a betontömbnek. Csalódást okoztam.. Megint.

- Sajnálom! - suttogom, és beszállok a liftbe, hogy a szobámba mehessek.

Felérve egyből a mosdóba szaladok. Joker látványa, az emlékeim hatására felfordul a gyomrom, így a nagynehezen magamba gyömöszölt ebéd visszakivánkozik. Szemem előtt gyorsított filmként pereg le a nála töltött hosszú idő. Hirtelen minden csapása, pengéjének vágása lángolni kezd a testemen, szédülni kezdek. Felkászálódva kiöblítem a szám, tekintetem a tükörre vetül. Arcom fal fehér, még egy vak is rájönne, mi történt az előbb. Nagyokat sóhajtozva próbálom lenyugtatni magam a gyomrommal együtt.

A szobába visszatérve kinyitom az egyik ablakot, míg a másik oldalt felülök az ablakpárkányra. Az esti szellő lágyan cirógatja a karom.

Kegyetlen voltam vele. Ő tényleg mindent megtett értem eddig.. Najó, tény, hogy néha durván viselkedett velem, de szokatlan és ismeretlen volt számára a helyzet. Kicsit belegondolhattam volna magam a helyébe. De nem, mert egy önző dögnek kellett lennem. Meg is lett az eredménye, hisz szóba se áll velem, látni se akar. Inkább hagyom, hátha lecsillapszik, és majd ő nyit újra felém. Csak rontanék a helyzeten, ha a nyakára járnék most.

Az ablakra egy árnyék vetül, de nem foglalkozom vele, tovább vizslatom Gotham éjszakai látképét. Fényei ezer különböző árnyalatban tündökölnek, néha egy-egy autó reflektorfénye villan fel pirosan. Sóhajtok egyet.

- Ezt nagyon elszúrtam. Alkalmatlan vagyok. Megbuktam edzőtársként, csapattagként, pártfogoltként, és gyermekként. - ekkor egy kezet érzek a bal vállamon, mely finoman megszorítja azt.

- Deja vu-m van. - jelenti ki Bruce. Felkapom a fejem, mire a meglepődött arckifejezésemtől egy félmosolyt ejt. - Tudod, amikor a temetőben rád találtunk, én is ezeket mondogattam. Talán, mégis igaza van Alfrednak: akár mennyire is próbáljuk tagadni, hasonlítunk egymásra. - mosolyog rám, és magához szorít. Az alkalmat kihasználva visszaölelem, és a megkönnyebbüléstől egy könnycsepp folyik végig az arcomon.