Megtört madár ✔️

29. fejezet

Dick szemszögéből

Már a második hete edzek, és végre van sikerélményem. A zene hangosan szól a JBL hangszórómból, ami az állvány alatt foglal helyett. Nem a ritmus, vagy a dalszövegek miatt van beállítva, spontán zavaró tényezőnek, mint amikor a cirkuszban tapsolt vagy zajongot a közönség. Nagy levegőt veszek, megpróbálok mindent kizárni az elmémből: környezetet, hangokat, fényeket, szagokat, és csak a trapézra koncentrálok. Megfeszítem izmaimat, elrugaszkodok.. Vagyis, hogy inkább tenném...

- Dick? - a szigorú hang a hátam mögött megrémiszt, hirtelenségétől megijedek, ezáltal elvétem az ugrást, és arccal a matracba csapódom..
Fájdalmas grimaszt ejtek, pedig ennél lehetne rosszabb is a helyzet.

Reggel volt egy olyan gondolatom, hogy nem rakok a földre matracot, mondván hogy minek, úgyse esek le, de a belső hang meggyőzött, hogy szükségem lesz rá. És íme! Igaza lett.

Feltérdelek, orromat masszírozva a hangforrás irányába fordulok. Bruce az ajtóban áll, erősen a szájába harapva, miközben szeme vigyorog és engem fürkész. Fél percig bámul rám, majd elszakad a cérna benne és kitör a nevetés belőle. Na, szép, nem elég hogy miatta pottyantam le, most ahelyett hogy felsegítene, még ki is röhög.

Abbahagyom fájó orrnyergem piszkálását és értetlenül nézek rá. Még sosem láttam nevetni, pedig jól áll neki. Nem félreérteni! Vigyorgás közben megjelenik egy kis gödröcske a jobb oldalon, ami kicsit kisfiúsá teszi a szigorú arcot. Furcsa így látni, de nem rossz érzés. Jobb lenne, ha többet nevetne. Már én is azon kapom magam, hogy mosolygok. Persze én nem magamon, hanem a gyámomon.

Egy perc légzőgyakorlat után végre képes megszólalni, szeméből egy könnycseppet morzsol el.
- Hu, bocsi, esküszöm nem akartalak kinevetni, de ilyen szakszerű esést azért nem lát minden nap az ember.

Aha, szóval létezik olyan, hogy szakszerű esés. Jó tudni.. Bár mondjuk lehet, hogy ilyen csak a Bruce szótárban lelhető fel. Ki tudja? Elveszem a telefonomat, és pötyögni kezdek, majd odatartom neki.
- Vald be, hogy csak figyelemelterelés miatt csináltad! - nézek rá gimaszolva.
- Mit? Ja, nem tudtam, hogy pont ugrani akarsz. - próbál mentegetőzni. Hát tény, ha két másodperccel korábban szól, ez a szitu nem alakult volna ki. Mindenesetre nem bánom, legalább láttam nevetni.

- Nem arra gondoltam, a nevetés volt elterelés. - tartom vissza a képernyőt.
- Ja, uh, persze, igen. - mondja zavartan és a tarkóját vakarja, majd hogy a szerepéhez hű legyen, fél percig lefagyasztja a mosolyt az arcáról, de aztán nem bírja ki, és újra előjön.

Kiskoromban, ha leestem, a szüleim és a cirkusz többi tagja mindig elkezdett mosolyogni, persze nem gúnyból, hanem azért, hogy a fájdalomról eltereljék a figyelmemet. A módszer nálam szinte mindig bevált, sose sírtam fel, vagy pityeredtem el. Persze később már nem alkalmazták, tudták, hogy egyedül is képes vagyok felülkerekedni az érzésen.
Az emlék hatására egy apró könnycsepp úszik végig az arcomon, amit gyorsan el is tűntetek. De sajnos nem elég gyorsan, mert Bruce egyből észrevette.

- Egy emlék, igaz? A cirkuszból. - mintha valami gondolatolvasó lenne. Félmosoly kíséretében bólintok egyet.

- Na - hangjával kiszakít az emlékezésből - most hogy szépen, bár elég különös módon lejöttél hozzám, - utal az előbbi földreérésemre - elmondom, hogy eredetileg miért jöttem.

Kíváncsian várom, mivel drukkol elő, mert hát mostanában nagyon nem beszéltünk.
- Arra gondoltam, hogy már másfél hónapja, hogy visszatértél, és még nem is látogattad meg a többieket. Szerintem mostmár felkészültél a találkozásra. Nem mellesleg, Wally már nagyon találkozni akar veled, alig bírom lerázni magamról.

Wally. Fel se tűnt, mi hiányzik annyira. Wally. Az egyetlen barátom, még akkor is, ha szinte semmit se mondhatok el neki a magánügyeimről, mindig volt valamilyen témánk. Sokszor ökörködtünk, hülyéskedtünk, nevettünk. Tényleg, nekem is hiányzik már. Csakhogy van egy aprócska gond. A telefonomba megint gépelni kezdek, és Bruce felé tartom.

- Ők tudják, hogy nem tudok megszólalni? - érdeklődve, de mégis a választól félve pillantok fel rá. Látom, hogy elolvasta, de tekintetét még a kijelzőn tartja. Felpillant rám, fejében keresi a választ. Idegesen a hajába túr, de végül megszólal.

- Hát, az a helyzet, - minden izmom megfeszül, egyre idegesebb vagyok. Bár most nem tudom minek örülnék jobban: ha igen, vagy ha nem lenne a válasz. - hogy.....