Megtört madár ✔️

58. fejezet

Bruce szemszögéből

A kezemben lévő bérpapír meggyűrődik, a telefon képernyője elsötétül. Dicky tette. Kezdetektől fogva sejtettem, és íme. Mégis felfoghatatlan. De az én hibám: ha jobban vigyázok rá, ha odafigyelek a segélykérő jelekre, az ingatag lelkiállapotra, ha a korának megfelelően nevelem...

3 kopogás zökkent ki, Alfred jele. Az ajtó hangos nyikorgással feltárul, Alf szikár alakjának sziluettje árnyként megjelenik a szemközti falon.

- Bruce úrfi, elnézést kérek, hogy megzavarom a munkában, de késő este van, és még nem jött le vacsorázni. Szeretné, hogy felhozzam, vagy inkább itt fogyasztaná el? - hangja fáradtságit tükröz.

- Lemegyek, köszönöm. Dick evett már?

- Sajnálom uram, a mai nap kihagyta az összes étkezést. Ha esetleg meg tudná győzni..

- Igen, persze, felmegyek hozzá. - felállok, összestócolom a lapokat. Mire végzek és a folyosóra lépek, Alf már eltűnt. A kúria kihalt, a termek az ürességtől konganak, a halvány megvilágítás baljóslatú. Az igazat megvallva utálok itt élni, egyszerűen túl nagy ez az épület hármunknak. A csendet megtörő furcsa neszek, a sötétség hátborzongató. Ugyanakkor egy-egy bútor, tárgy, falon lévő repedés a szüleimmel együttöltött időt eleveníti fel, így ha elköltöznék, az olyan lenne, mintha lemondanék róluk és itthagynám őket.

A szoba ajtajához érek, lámpafény nem szűrődik ki a küszöb alatt. Bekopogok, de választ nem kapok, így benyitok. Az ablak tárva-nyitva, az esti szellő meglebbenti a függönyöket. Az ágy tökéletesen bevetve, a pizsama összehajtogatva a tetején nyugszik. A személyes edzóterem csukva, ugyanakkor a fény onnan szivárog át. Közelebb lépve meghallom a fémek csikorgó hangját, a fák összekoccanását. Óvatosan benyitok, a szemem nehezen alkalmazkodik az erős megvilágításhoz. Ám amikor kitisztul a kép, aggasztó látvány tárul elém.

A gyűrűk alatt halom véres zsebkendő van egy kupacban, a matrac kék huzatja is foltokban lilás árnyalatúvá vált. Az inhalátor a hintőportartó tetejére van rakva, pedig arra már régóta nem volt szükség. . Felnézve a trapézra egy erősen lihegő és remegő Dicky-t látok, fekete haja kusza rendetlenség és vizes hatású az izzadságtól. Tesz egy fordulatot a trapéz körül, majd átugrik a lengő párjára, de rosszul számítja ki a lengés ívét, így nem sikerül elkapnia. Halk puffanással érkezik a matracra, amin négykézlábra emelkedik. Fülében fülhallgató van, így nem hallhatja, hogy itt vagyok.

Feláll, tekintetünk most találkozik, szeme tágra nyílik, mint rénszarvasnak a reflektorfényben. Sietősen kihúzza a füldugókat, haját hátrafésüli a kezével.

- Bruce? - hangja testével együtt remeg. - Te mit csinálsz itt?

- Csak bejöttem szólni, hogy Alf hiányol a konyhában. Ma még egyszer se látta a csinos pofid, viszont zavarni nem akart, így én jöttem. Remélem nem baj.

- Nem, persze, hogy nem, csak meglepődtem. - felkapja a zsebkendőket és a sarokban lévő kukákba dobja. - Gyors letusolok és felöltözök, aztán lent vagyok. - azzal sietősen elhalad mellettem, rám se néz. Nem tetszik ez nekem, így elkapom a karját, mire megáll, de fejét még mindig leszegve tartja.

- Dick, baj van? - az aggódás hangszínét ütöm meg.

- Nem, nincs, miből gondolod?

- Egész nap edzettél, a tested remeg a kimerültségtől, az inhalátort elő kellett venned, az orrod vérzett, a zsepik mennyiségéből ítélve többször is. Ha nem akarsz róla beszélni, megértem, csak aggódok érted. Túlhajszolod magad.

Felnéz rám, szeme csillog, ami furcsa hatást kelt az alattuk lévő fekete karikákkal. Elengedem a karját, tudom, hogy mostmár nem megy el. Meztelen felsőtestén végigcsúszik egy izzadságcsepp megakadva a hegeken. Rengeteg van, a sápadt bőrön is kitűnnek fehérségükkel. Nincs egy tenyérnyi terület, ahol ne lenne, a hátán némelyik még mindig egyhe rózsaszín beütésű.

- Én... Nekem... - nagy levegőt vesz, tekintetét szorosan a kellékesszekrényre szegezi. - Valamit be kell vallanom.

Visszanézve rám szeméből legördül egy könnycsepp az arcán, ajkai remegnek. Asszem témánál vagyunk, így megértően bólintok egyet és kezem a hátára téve kivezetem a teremből.