Megtört madár ✔️

4. fejezet

Dick szemszögéből

 Zuhanok.... Bruce a gerenda peremén állva nézi, elégedett arca még a batmanmaszk alól is kivillan. Örül neki, hogy végre megszabadulhat tőlem. Ez a gondolat a szívembe mardos, és könnyeim utat törnek maguknak. Mostmár úgyse látja, mostmár szabad gyengének lennem. Visszanézek a gerendára, ahonnan egy óvatlan mozdulat miatt lecsúszott a lábam és ennek következtében most zuhanok. Fentről Alfred szikár alakját látom, amint meggörnyedve rogyik össze a látvány miatt. Legalább neki hiányozni fogok, hamár Bruce örömében pezsgőt bontana, pedig sose iszik. Várom a becsapódást... De nem jön el. Helyette valaki megfogja a vállamat és erőteljesen megrázza azt. Hallom, hogy valaki szólongat, de nem tudok rá reagálni.

Hirtelen pattanok fel az ágyból, aminek következtében sikeresen megszédülök. A sötétben egy vékony alakot látok, amint az ágyamon ülve keresi a villanykapcsolót. Felkattinja, és Alfred aggódó tekintetével nézek szembe. Csak most veszem észre, hogy egész testemben remegek, és a könnyek megállíthatatlanul folynak az arcomon végig, majd egyenként a takarómon landolnak. A kétségbeesés bizonyára kiül az arcomra, mert Alfred arckifejezése még inkább az aggodalmat tükrözi. Bevallom, most kezdtem el csak igazán félni. Mi lesz, ha Bruce ezt megtudja?

- Szeretnél róla beszélni, vagy inkább hagyjalak magadra? - töri meg Alfred álmos hangja a több perces néma csendet.

- Köszönöm Alfred, de most inkább egyedül szeretnék lenni! - válaszolom, de közben jól esne kibeszélni ezt a terhet, ami a vállamat nyomja évek óta. De mint mindig, most is elzárom magamban jó mélyre. És csak gyűlik és gyűlik. Ennek egyszer rossz vége lesz.

- Rendben van Dick úrfi, ahogy gondolja. De szóljon ha szüksége van rám, bármikor szívesen meghallgatom és ha tudok, segítek! - hangjában ott van a szokásos kedvesség az aggódás mellett. Tudom, viccesen fog hangzani, de néha olyan Ő nekem, mint egy nagymama. Süt, mos, takarít, és mellé olyan jó szíve van, mint egy mesebeli nagymamának.

- Köszönöm Alfred, ígérem, szólok, ha készen állok rá! - válaszolom, majd megölelem. Hirtelen érheti ez a tettem, mert először meglepődik, de utána visszaölel. Bevallom, még sose öleltem meg sem őt, sem mást, amióta a szüleim... Jó, hagyjuk, mert menten elbőgőm magam, és azt azért most nem kéne.

Alfred feláll, majd az ajtóban visszanéz rám (gondolom, hogy megleszek e vagy szükségem lenne valamire), bólintok egyet, és kimegy. A folyosón hallom, ahogy távolodnak halk lépései. Elment. Újra magamra maradok a sötétben, a gondolataimmal együtt.

Egy sóhajtás hallatok és megpróbálom visszaállítani normálisra a légzésem. Beee és kiiii, beee és kiiii, nyugi. Befészkelem magam az ágyamba,(ne nevess ki, másképp nem megy) és újra elkezdem számolni a bárányokat. Egy bárány, két bárány, három bárány.......