Megtört madár ✔️

13. fejezet

Dick szemszögéből

A sötétség hálója körbevesz. Már fogalmam sincs róla, mi a képzelet és mi a valóság. Azt hiszem, kezdek ebbe az állapotban megőrülni...

Kinyitom a szemem. A szürke omladozó falak megintcsak szigorúan néznek rám, mintha magukba akarnának szippantani. Lehet hogy csak nekem tűnik úgy, de mintha a levegő is napról napra egyre nehezebben kerülne a tüdőmbe. Minden légvételnél szabályosan benyilal a jobb oldali tüdőfelem. Bár ettől a nyirkos, penésszel és porral telített levegőtől nem is csodálom.

Ki akarok menni! A fényre! A friss levegőre! Mozogni akarok és kiabálni! Kitörni a fogságból!.. De nem csak ebből a fogságból... Hanem a saját elmém által okozottból is. Meg akarok halni! Én ezt már nem bírom!

Összekuporodok, már amennyire a láncok engedik. A falból indulnak el, rögzítve ezzel a csuklómat és a bokámat, így az alattam lévő kőpadon ülő helyzetben tartva engem. A jobb kezemből újra feltűnik a vércsík, követve az előzők útját: az alkaromon végigfutva egészen a kisujjam begyéig, ahol összegyűlve egy kis vércsepp formájában csatlakozik a földön már megalvadt társaihoz. Utánanézek.... A vérem mennyisége a kövön megrémiszt. Bár ezek szerint még mindig nem elegendő ahhoz, hogy elvérezzek örökre. Talán pont ez a cél. Hogy sokáig szenvedjek, hisz Joker ezt élvezi - ha szenvedni látja áldozatát. És az áldozat megintcsak én vagyok..

Mennyivel könnyebb lett volna az életem, ha a szüleim nem hagynak itt szenvedni a Földön. Vittek volna magukkal a Túlvilágra, vagy maradtak volna velem... Most normális életem lenne, egy átlagos gimibe járnék, haverokkal ökörködnék, szerető családban éldegélnék... Mit nem adnék most azért, ha legalább még egyszer hallanám Édesanyám nevetését, ha mégegyszer a magasba repítene Édesapám erős keze, ha még egyszer együttlehetnénk, mint egy idilli család....

De ehelyett itt vérzek a láncon, mely tart. Nélküle már rég a hideg kövön feküdnék kihűlve. Újra elkap a sírógörcs, de már könnyem sincs - csak fojtogat. A kezem meg-megremeg a falakból áradó hűvös levegő miatt. Lehet bent vagy 15 fok, én meg egyszál hosszúújjú pólóban és farmerban kuporgok már egy ideje. Eleinte próbáltam számolgatni a napokat, de ide le még a Nap se süt be, hogy abból tájékozódjak. Mindenesetre nekem egy örökkévalóságnak tűnik... És van egy olyan érzésem, hogy az is marad - ebből a helyzetből sose szabadulok. Örökké Joker rabja leszek. Talán sose fogom viszont látni a Napot, a fényt...

De igazából nem bánom, legalább hamarabb találkozok a szüleimmel. Fejemet lehajtva előredőlők, így teljes súlyomat a láncok tartják...

- Anya, Apa, nemsokára ottvagyok, kérlek, várjatok meg! - suttogom, és elsötétül a világ.....