Megtört madár ✔️

32. fejezet

Dick szemszögéből

A fájdalom belehasít a halántékomba, melynek hatására egyből felébredek. A legkellemesebb ébresztés, meg kell hogy mondjam. Feltápázkodok a földről, és körülnézek, a szobámat teljes sötétség veszi körül, csupán az ablakon keresztül beszűrődő halovány holdfény ad valamelyest iránymutatást.

Az ágyhoz sétálok, belesüppedek, és a telefonomat veszem a kezembe. Ám amikor bekapcsolom, és a kezdőképernyőn meglátom a dátumot, kisebb szívrohamot kapok. Június 2. Mi? De hisz amikor lefeküdtem aludni, még csak május 31.e volt... Egy teljes napot eszméletlenül töltöttem az ajtó mellett, és senkinek se tűnt fel?

Az agyamat elborítja a düh.. Vagy inkább csalódottság? Nem tudom,csak azt, hogy ez az érzés fojtogat. A nyakamhoz kapok, de csak a pörkös vágásnyomot tapintom ki, amelyre fájdalmasan felnyögök. Tehát tényleg megtörtént, nem álmodtam. Összetörök.. Az utolsó esély arra, hogy valakinek is kellek ezen a világon, elvágódott, szó szerint. Minek is vesződök itt? Amott várnak rám a szüleim, itt senki se marasztal... Minek szenvedjek tovább?

Felkapom a táskámat, bár minek, nem tudom és az ablakpárkányra lépek. Kinyitom az ablakot és felidézem az évek alatt elhomályosodott mozdulatokat. Annyiszor szöktem meg az ablak alatt ágaskodó fa segítségével, hogy csukott szemmel is tudom, hova kell lépnem, nyúlnom, hogy lendüljek, hogy biztonságosan földre érkezzek.

Kiállok a párkány legszélére, utoljára visszapillantok a személytelen szobámra. Eljött ez a pillanat is; amikor életemet és jövőm a sors kezébe adom véglegesen. Eddig harcoltam ellene, küzdöttem, hogy a szabad akaratom érvényesüljön, de mindig maga alá tiport. Elfáradtam. Nem akarok küzdeni, nem akarok élni, nem akarok több fájdalmat, szenvedést. Egyszerűen csak hagyom, hogy a dolgok kicsússzanak a kezemből és a dolgok úgy történjenek, ahogy akarnak. Nem szólok bele. Nem idegeskedek rajta. Nem háborodok fel. Csak elfogadom és beletörődök. Ha ma meghalok, akkor meghalok. Ha túlélem, elfogadom, hogy még nem jött el az én időm és ismét hagyom magam sodródni az árral. Nem futok el a problémák elől, de nem is küzdök meg velük. Lesz ami lesz.

Fehér pólómba belekap a szél, hajam összekócolja. A láncomhoz nyúlok, min ott lóg a gyűrű, ajkaimhoz érintem az ékszert és visszaadom a gravitációnak. Mély levegőt veszek, és elrugaszkodok.

Főág, megvan, újabb lendület, második hajtásból született ág, megvan, utolsó ugrás, és guggolva a földre érkezem. Leporol a kezem, és elindulok a város felé.

Egy pillanatra sem nézek vissza, ha véletlenül valaki is látna az ablakokból, az se érdekelne. Senki se tud megállítani.. Vagyis... Senki se akar...

Nem tudom, hova mehetnék. Nincs élő rokonom, nincs barátom, nem tudom a liga tagjainak címét. Senki se keres, sehová se mehetek.

Fantasztikus kilátások. Egyetlen hely van, amit ismerek, és ilyenkor senki se jár arra..és ott várnak is...

A temető!