Megtört madár ✔️

19. fejezet

Dick szemszögéből

És most? És most nem tudom mit tegyek... Képtelen vagyok megszólalni, hisz Joker azt élvezte, ha fájdalmamban sikítottam vagy bármilyen más hangot adtam ki, és addig kínzott, amíg vagy be nem rekedtem, vagy el nem ájultam.. Aztán rá kellett jönnöm egy idő után, ha azt akarom, hogy kevésbé legyek megkínozva, némának kell lennem.. Sajnos több mint fél év után ez annyira belémivódott, hogy mostmár ha akarok se tudok megszólalni, csak tátogok.

Felkelek az ágyból, lassan, mint egy idős, hisz jelen pillanatban úgy érzem magam, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Felállva észreveszem, hogy a kedvenc fehér pólóm van rajtam. Bizonyára ez is Alfred műve, tudja, hogy közel áll hozzám. Még anno Clay adta nekem, mondván: ha kinövöm, akkor biztos hogy olyan erős vagyok, mint ő. Vreau să fiu la fel de puternic ca tine! (olyan erős akarok lenni, mint te), mindig ezt mondtam neki egy fellépés után. Az első amerikai turné után nyomta a kezembe ezt a pólót. Ez a kis emlékszösszenet mosolyt csal az arcomra. Vajon mi van most Clay-jel?

- Dick? - az ajtóban Bruce áll karba tett kézzel. Máris tudom mi hiányzott legjobban.. (kicsit se volt szarkasztikus, áh' dehogy...) Válaszul csak ránézek, várva hogy ebből most mi fog kisülni.

- Jobban vagy? - mihez képest? Természetesen erre is csak rábólintok. Mennyi magyarázástól meg tudja kímélni magát az ember ezzel a kis mozdulattal. Nem mintha most lenne lehetőségem magyarázkodni, de mindegy. Bruce vállat vonva magára hagy.

Azt hiszem, ebben a pillanatban jöttem rá arra, hogy mi a legfájdalmasabb dolog a világon... Képzeld el, csak képzeld el... Sose kelljen átélned! Egy sötét szobában ülsz az ágyon, amely már egy éve nem süppedt be alattad, körülzár a nyomasztó csend. Kiabálnál, de képtelen vagy bármilyen hangot is kiadni magadból, sírnál, de szemeid már égnek a kiszáradás miatt. A fojtó érzés megvan, a gombóc is a száraznak vélt torkodban, az orrodban ott a bizsergés, és mégsem történik semmi... És hogy miért nem? Mert belül sírsz! A lelked sír! De már annyiszor volt ennek testi jele, hogy az felmondta a szolgálatot. Nem adhatod ki magadból, mert akkor már tényleg semmid se marad. És ez az érzés kínoz! Fáj! Az őrületbe kerget. Már csak egy dologban vagy biztos.. És mostmár sajnos ez a dolog nem az, hogy megéred a holnapot.. Nem, ez felejtős. Hanem az, hogy egyedül vagy. Hiába kérdezik meg tőled, hogy segíthetnek-e, ha elfogadod se tudnak segíteni rajtad. Mert ezt a csatát egyedül kell megvívnod. Most felmerülhet benned a kérdés, hogy mégis kivel? Ki az ellenséged? A válasz egyszerűbb mint gondolnád... Te! Te vagy önmagad ellensége. A te múltad, a te jelened és a te jövőd. A döntéseid, a tetteid, a múltbéli hibáid és a jövőbeli terveid. Ez az egész rólad szól! Te vagy a főszereplő: a főgonosz és a példaértékű jó. A sorsod forgatókönyve előre meg van írva! Viszont te döntöd el, hogy melyik részt írod át, vagy hogy hova írsz másikat. Én rosszul döntöttem....

Filozofikus elmélkedésemből a hajnali madárcsicsergés zökkent ki. Ha az ember egy kicsit magába fordul, milyen gyorsan kezd el pörögni az idő.

Komótosan kikelek az ágyból, kiropogtatom elgémberedett nyakamat, és a mosdó felé veszem az irányt. Arcmosás közben nem nézek a tükörbe, inkább nem akarom látni a mostani ábrázatom. A kezem szárításánál különös foltot veszek észre a pólóm alsó szegélyénél. A fehér szín helyett az élénkpiros veszi át a helyet, egyre nagyobb területeket hódítva. Mikor már elérni a tenyérnyi nagyságot, csak akkor eszmélek fel: ez a vérem... És a élethez nélkülözhetetlen testfolyadék lassan szivárog tovább a textil szálain, gondosan megfestve azokat.