Megtört madár ✔️

42. fejezet

Bruce szemszögéből

A Mount Justice csendjét a kapu robaja, majd Artemis és Wally hangos szóváltása töri meg. Még itt fent az emeleten is tisztán ki lehetett venni a szavakat.
- Ne szorítsd már annyira, még az orrát is el akarod törni?
- De ha nem szorítom, megfullad, ha előbb nem vérzik el!
- Hogy lehet, hogy 10 perc alatt sem állt el? Ez nem normális. Most merre viszed? A gyengélkedő felé indulj már meg, okoska!
- Ne kiabálj már, tudom mit miért teszek, nem kell állandóan beleszólnod! Inkább lőjj ki egy nyilat, hogy szólj Batmannek!
- Fphu, de okosnak hiszi magát valaki! De azért felvetted volna egyből, hátha még nagyobb bajt csinálsz. Evés helyett figyelned kellett volna elsősegélynyújtás órán!
- Hagyj már békén, menj szólni valakinek, mert addig veszekszünk, hogy tényleg meghal!

Mi a fene folyik kint? Ki haldoklik? Elindulok az ajtó felé, de beleütközök egy lihegő Artemisba.
- Végre megvan! Robin súlyosan megsérült, Wally épp most viszi be Kanárihoz. - hadarja le gyorsan, majd megvetően hozzáteszi - Legalábbis remélem.

Amilyen gyorsan csak lehet, berontok a gyengélkedőbe. Kanári meg se fordulva odakiáltja, hogy "Kifelé, hacsak nem Batman vagy", és figyelme újra az ágyon fekvő fiú felé terelődik.

-Én vagyok. Mi történt? Hogy van? - odalépek az ágyhoz, ahol Dick stabil oldalfektetésben van, orrából folyik a piros vér.

- A többiek elmondása szerint közel volt egy robbanáshoz, és megállíthatatlanul vérzik az orra. Szerencsére nem koponyaalapi törés miatt, mert nem rózsaszín, de akkor is aggasztó, hogy már 12 perce nem akar alábbhagyni se. Szed valamit, ami befolyásolhatja a véralvadását?

- Öhm, igen, Clexane-t, abból is a 2000-es változtatott. Az orvos szerint baj van a vérképzésével, ráadásul még irtózatosan sűrű a vére, így ezt a vérhígítót írta fel neki.

- Ez mindent megmagyaráz. Ha felépül, vidd el újra, mert szerintem túl sokat szed belőle. Gyere, segíts levenni róla a ruháját. Vigyázz, két törött bordája is van, meg a felkarja! - odalépek hozzá, óvatosan lecsatolom a köpenyét, majd a felsőjét gyűröm fel és bújtatom ki belőle. Kanárival szavak nélkül is tökéletes összhangban dolgozunk, ezzel a legkevesebb mozgatással sikerül levetkőztetni. Elszórva véraláfutások tarkítják vékony testét, bordái soványsága miatt így is látható, hogy rosszul állnak. A nő óvatosan letisztogatja, bekötözi a sebeket, időközben az orrvérzés is eláll. Megméri a vérnyomását, letörten rázza a fejét.

- Nagyon alacsony, túl sok vért vesztett. Bekötök egy infúziót, ha nem javul az állapota, akkor kénytelenek leszünk vért adni neki. Biztos, ami biztos kikeresem a vércsoportját.

- Nem kell, A negatív, ebben biztos vagyok. De persze ha szükség lesz rá, bár ne legyen, akkor úgyis ellenőrizni fogjuk. - kisimítok egy tincset Dick arcából, egyúttal megállapítom, hogy nem lázas.

- Valami megváltozott köztetek. - szakít ki Kanári csengő hangja. Mélyen belenézek zöld íriszeibe, nem értem, mire céloz.

- Mire gondolsz?
-Jajj, ugyanmár. A vak is látja. - nevetni el magát és összefonja melle alatt a kezeit. - Már nem vagy vele olyan szigorú végre. Itt állsz mellette és simogatod, a szemedben meg az aggódás tükröződik. Sose viselkedtél még így. Kezdesz belejönni az apaszerepbe?

- Gúnyolodj csak, hisz nem rád sóztak egy ekkora felelősséget.

- Oho, álljon meg a díszes nászmenet! Nem sózták rád, te vállaltad el, nem rémlik? Clay kapta volna meg, csak mindenkit lefizettél. Vagy netán megtéveszt az emlékezetem? - csap át támadóba. Arcvonásai bosszúsba rendeződnek, de szeme játékos csillogása lebuktatja. "Hát legyen, belemegyek a játszmába, kisasszony." - mosolygok magamba, de csak egy sóhajtást engedek meg magamnak.

- Nem, a memóriád még mindig tökéletes. De - fújom ki gondterhelten a levegőt és az eszméletlen fiúra pillantok - nem akartam, hogy elvesszen. Clay nem volt jó anyagi helyzetben, nem tudta volna megoldani, hogy magántanuló legyen, közösségbe meg nem mehetett. Most képzeld már el, milyen érzés lett volna neki, hogy nap mint nap látja a többi gyereket, amint az órák után szüleik karjaiba futnak. Kegyetlen érzés tudni, hogy senki se vár.

- Téged sem várt senki, igaz? Ettől akartad megkímélni. Saját magad látod benne, ugye? - kérdezi tapintatosan, már-már suttogva.

- Tudom, min megy keresztül. A szüleim meggyilkolása után én is elveszett voltam. Hiába állt mellettem Alfred, nem volt semmi sem ugyanolyan. Én is menekültem, akárcsak Dicky. Az űrt, amit a szüleim halála okozott az erőszakkal, bosszúval és haraggal töltöttem meg. Meg akartam keresni a gyilkost, hogy megfizessen életével a családomért.. És tudom, hogy Dick is erre készült. Mindenki ezt tenné, ezért fogadtam be. Nem akartam, hogy egy gyilkos váljon belőle. Különleges képessége és érzéke van, kár lett volna veszni hagyni. De túl nagy felelősséget varrtam a nyakamba. Nem tudtam, mit kezdjek vele, hisz gyerek. Sose hallgattam Alfredre, hiába figyelmeztetett, hogy elrontom azzal, hogy szigorú vagyok. Nem a pórázra lett volna szüksége, hanem arra, hogy valaki megértse és szeresse. És én ezt nem adtam meg neki. Nem adtam meg, mert nem tudom már, milyen érzés szeretni. A tragédia után mindig is azt vallottam, hogy az érzések gyengítenek minket, pedig csak magamat akartam védeni egy újabb összetöréstől, egy újabb csalódástól. A múltkor, mikor újra eltűnt, beláttam, hogy durván félresikottam nevelését illetően. Sokszor voltam szigorú vele, kegyetlen. Nem a szörnyeteg akartam lenni a szemében, de mégis azzá válltam. Láttam rajta, hogy szabályosan retteg tőlem. És most, - emelem fel tekintetem a fiúról a nőre - és most nem tudom, mit tegyek, hogy helyrehozzam. Egyáltalán, helyre tudom hozni? Van esély rá, hogy egyszer megbocsájtson nekem?

- Nem tudom. Ő más, mint a többiek. Sose tudjuk, mi zajlik benne. Nem panaszkodik, nem sír, nem dühöng. Csak csendben meghúzza magát a sarokban, vagy a trapézon kiéli frusztrációját. Se neked, se nekem, se a pszichológusnak nem nyílt meg. Mindenesetre próbáld megtartani ezt az irányt, később ne a szigorodra emlékezzen, hanem a gyengéd oldaladra. Ha meghallja a neved, ne a kegyetlenség jusson eszébe. Érted ugye?

- Persze, próbálkozom. Nem akarom többé úgy látni mint aznap... Megtörten...