Megtört madár ✔️

24. fejezet

Dick szemszögéből

Lebegek. Megmagyarázhatatlan, furcsa érzés, de korántsem szokatlan. Olyan, mint amikor a víz alá merülök: nem hallok, nem látok és súlytalannak érzem magam. Nem nyitom ki a szemem, félek, hogy akkor megszűnne ez az illúzió. Most olyan... Békés és nyugodt. Az időérzékem is teljesen elvész, bár jelen helyzetben ez cseppet sem zavar. Ki szeretném élvezni minden egyes pillanatát ennek az állapotnak. Vajon a drogfüggők is ezt érzik?

- Dicky? - a felismerés hirtelen tör rám. Ez a hang, amely a közelemből ered... Úristen, de rég nem hallottam már. Biztos csak az agyam szüleménye. Ám ebben a másodpercben újra felcsendül. Nem, ez már nem hallucináció, tényleg anyu szólongat. Kinyitom a szemem, de az erős fény okozta fájdalom miatt vissza is csukom rögtön. A kezemet a látószervem fölé emelem, és ismét kinyitom, miközben tenyerem árnyékot vet rá. Oldalra nézve megpillantom édesanyám vékony alakját, fiatal arcát. Fehér, földig érő egyberuhát visel, mely dekoltázsánál V alakban kivágott, így rálátást adva hófehér, tökéletes mellkasára. Barna haja kiengedve omlik a vállára, a fény néhány szálat aranyszínűvé varázsol. Arca kedvességet sugároz, pont mint az emlékfoszlányaimban, gesztenyebarna szemei csak úgy sugározzák a szeretetet felém. Annyira hiányzott már ez a tekintet, ez a szeretet.

Elindul hozzám, lépései inkább táncnak nevezhető, mintsem járásnak. Megáll előttem egy lépésnyire, és rám emeli sugárzó tekintetét. Szemeit az örömkönnyek fátyolosan takarják, de az életvidám csillogást még így sem tudják eltakarni. A közelségétől nekem is könnyek gyűlnek a szemembe. Megmozdulok, hogy karomba zárhassam, de ő felemeli a kezét, hogy ne tegyem. Pedig most milyen jól esne, ha ennyi év után újra megérezném ölelő karjait körülöttem és a melegségét. Értetlenül nézek rá, magyarázatot várva tőle.

- Dicky, Kincsem, még nincs itt az idő. - hangja szinte csilingel. Megrázom a fejem, hisz ezzel nem lettem beljebb, még mindig nem értem, mi történik jelenleg.

- Ssh, nyugodj meg! Nincs semmi baj. - próbál zavaromon enyhíteni - Még nem állsz készen arra, hogy elhagyd a földi világot. Vissza kell menned! De ne félj, apuddal mindig figyelünk, és vigyázunk rád. - ezzel egy puszit dob felém, és integetni kezd.

Az állapot pillanatok alatt megszűnik, és zuhanni kezdek. Még látom anyum távolodó alakját, ahogy még egyszer szeretetteljesen utánamnéz, majd eltűnik. 

Vége. Nincs esélyem rá, hogy újra érezzem... Őt, őket, a szeretetet, azt, hogy valakinek még szüksége van rám, valakinek hiányzom.

Mellkasomban feszítő érzés tőr elő, ritmikusan nyilal belém. Az üresség... A fájdalom.... És a gyász...