Megtört madár ✔️

33. fejezet

Dick szemszögéből

Még egy sarok és elérek az utam végére... Vagyis, mindenki előbb vagy utóbb ide jut. A házak megritkulnak, a város zaja is elhalkul, fényei tompán látszódnak a félhomályban. A karórámra pillantok, ahol a mutatók este nyolcat ütötték el nem sokkal. Június révén egyre hosszabbak a napok, de kilencre már teljes a sötétség.

Megállok a rácsos kapu előtt, amely zárva van, mivel ez a temető csak hétóráig fogadja a látogatókat, már ha vannak. Valójában én is csak negyedjére vagyok itt. Az előző két alkalommal se nagyon akart Bruce elengedni. Vagyis hát, nem is engedett el vakarom meg kínosan a tarkóm, mert akkor is elszöktem, pont mint ma.

A kapu vagy 3 méter magas, így inkább a dróthálón keresztül mászok be, az csak másfél méter magas és könnyebb a drótok közötti résekbe megkapaszkodni, mint a kovácsolt vaskapu indamintáján. Pillanatok alatt a tetején vagyok, magam alá nézek, nehogy valamire ráugorjak, és átadom magam a gravitációnak. Talpra érkezek, de megszokásból leguggolok közbe, tompítva az erőt.

Leporolom magam, és a síremlékek felé veszem az irányt. Rákanyarodok a főösvényre, amely ki is van betonozva, míg a többi nem. Egyes márványtömbökön megcsillan a naplemente, vörösre fetve azokat. Sokan félnek ezen a helyen, kihaltsága megrémiszti az embert. De hát mit várunk tőle, hisz holtak fekszenek itt több méter mélyen a föld alatt. És a szüleim is itt alszanak...

Felnézek a fekete márványra. Csak ennyi, ami emlékül maradt az életükből az ismeretlenek számára. De nekem? Én emlékszem a mosolyukra, a hangjukra, szemeik csillogására, szomorúságukra vagy ép boldogságukra, sikerükre, büszkeségükre... Mindenre, amik ők voltak. A szemem fátyolossá válik a múlt miatt. Vagy a hiányuk okozza? Nem tudom. A fekete kőre kuporodok, leveszem a hátamról a táskám. Kinyitva megtalálom benne a fülhallgatóm és az mp3 lejátszóm. Csatlakoztatom őket, és kikeresem azt a zenét, amit most szívesen hallgatnék.

Az ismerős dallam a szívem mardossa. A "baleset" után csak ezt a zenét hallgattam.

" When did I become so cold?
Mikor váltam ilyen hideggé?

When did I become ashamed?
Mikor lettem ilyen felénk?

Where is the person that I know?
Hol van az a személy, akit ismerek?

They must have left, they must have left
Biztos elment, biztos el kellett mennie

With all my faith
Minden hitemmel együtt

I'm paralysed!
Megbénultam!

Where is my feelings?
Hol vannak az érzéseim?

I no longer feel things
Többé nem érzek semmit

I know I should.
Pedig tudom, hogy kellene.

I'm paralysed!
Megbénultam!

Where is the real me?
Hol az igazi énem?

I'm lost and it kills me...inside
Elvesztem és ez megöl.. Belülről"

Hol van az a régi Richard Grayson? Hol van az, aki képes volt mindennek örülni, és mindennek a jó oldalát nézni? Hol van az a személy, aki szeretett élni? Hol van az a Dicky, akinek az arcáról nem lehetett lemosni se a vigyort? Az az élettel teli, örökmozgó, nyughatatlan gyermek, akinek semmi gondja nem volt?

Meghalt a szüleimmel együtt....

Hátrahagyva egy magányos, sérült, megtört madarat... Vagyis engem. Akit senki se szeret, aki mindenkinek csak teher, akit mindenki csak bánt vagy verbálisan, vagy fizikailag, aki mindig csak áldozat, aki képtelen túllépni a múlton... aki gyűlöli, hogy élnie kell!

A táskából előveszem a bicskám, ami mindig a kis rejtett rekeszben lapul. Kinyitom, és az alkaromhoz nyomom egy vágást ejtve. A vér egyből folyni kezd, magával sodorva egy kis fémdarabot. Tehát Jokernek igaza volt.. Tényleg nyomkövető van bennem. Vagyis.. Már csak volt, nevetek fel. Kezembe veszem a lapocskát és félbetöröm. Ha akarnának se tudnának mostmár megtalálni. Ezzel végleg eltűntem a műholdak és Bruce kütyüi elől.

A vérem lassan folydogál, kisebb tócsát hagyva a fekete kövön, ami már a sötétség miatt úgyse látszik. Nem kötöm be, egyszer úgyis eláll. Bár az eddig kapott heparin, vagyis véralvadásgátló miatt ez a folyamat lelassul. De ha elvérzek itt, az se érdekel. Legalább nem kell szállítani....

Perceken belül szédülni kezdek, és a már megszokott sötétség hálója magába szív. Lehunyom a szemem, és engedem, hogy magával ragadjon. Hisz megígértem: többé nem küzdök a sors ellen!