Megtört madár ✔️

27. fejezet

Dick szemszögéből

Kimondhatatlanul csalódott vagyok, de nem csak magamban, hanem Bruceban is. A homokot ledobom a földre, lesöpröm a kezem és a bejárati ajtó felé kullogok, amely most még nehezebben nyílik ki, mint az imént. Bezárva magam mögött lerugom a cipőmet, helyére teszem és felveszem a papucsot. A folyosóra lépve a lépcsőhöz indulok, út közben kénytelen vagyok elmenni Bruce szobája előtt, melynek ajtaja a szokásostól eltérően nyitva van, ha akarnék, teljes belátásom lenne a szobájába, amelyben sose jártam még. De mivel nem szeretnék újra azzal a tekintettel találkozni, így kíváncsiságom félretéve megállás nélkül sétálok tovább, mintha nem is lenne ott semmi különös dolog.

A lépcsőhöz érek, mikor hallom a jellegzetes lépéseket magam mögött, de mivel nem kívánok beszélni, sőt ránézni se a tulajára, lassan lépkedek felfelé egyesével a lépcsőfokokon. Egyre közelebb kerül Bruce hozzám, és mikor a félúton járok, az első fokhoz ér. Érzem a hátamon a nézését, de még mindig nem foglalkozok vele, lépegetek tovább lassan, de biztosan. Eddig én kerestem, de ő mindig visszautasított, most legalább megtapasztalja, milyen érzés, ha ignorálva van az ember. Mindig mindenki úgy táncol, ahogy őnagysága fütyül. Hát most nem így lesz. Dühöt és haragot érzek iránta a csalódás után. A korlátot olyan erősen fogom, hogy ujjaim teljesen el vannak fehéredve, az összes negatív érzelmet bele akarom nyomni a fekete vascsőbe. Mellettem kellett volna lennie, gondoskodnia kellett volna rólam, hisz ezért ő a gyámom. Arról nem is beszélve, hogy meg kellett volna védenie engem. Ennek az egésznek nem kellett volna megtörténie, ha aznap nem aláz meg az egész csapat előtt. Amilyen állapotban vagyok, azt csakis Alfrednek köszönhetem.

- Dick, segítsek? - hallom halkan a hangját, amely most megbánást tanúsít, mintha az imént a gondolataimba látott volna. Hátrafordulás nélkül megrázom a fejem, és haladok felfelé. Már csak 10 fok, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, gyerünk, menni fog Grayson, 2, már nagyon fáradtnak érzem magam, a combizmaim kezdik feladni, és 1, és fent vagyok. A korlátba még mindig kapaszkodva lepillantok, Bruce azóta is az alján áll mozdulatlanul. Vetek feléje egy "megcsináltam a segítséged nélkül is, úgyhogy nincs szükségem rád" pillantást. Ellököm magam a korláttól és a szobámba lépek. Hallgatózok, de úgy tűnik nem jön utánam. Helyes, a saját fegyverét vetem be ellene, és ezek szerint nála is hatásos.

Egy fáradt sóhaj közepette magamra csukom az ajtót és az ágyamba dőlök szó szerint, mint egy zsák krumpli. Kezemmel végigsimítok fájó combjaimon, ahol a legélesebb, ott kicsit megmaszírozom. Az elmúlt hetekben talán összesen nem mozogtam annyit, mint ma. De holnaptól elkezdek edzeni, hogy minél hamarabb bebizonyítsam Brucenak, képes vagyok arra, amire az elrablásom előtt. Újra bevetésekre szeretnék menni, harcolni a rosszak ellen, jobbá tenni a világot.

Lehunyom a szemem, és az álmok világa szinte azonnal magába szippant.