Megtört madár ✔️

59. fejezet

Bruce szemszögéből

A hálóba visszatérve leültetem a gondosan bevetett ágyra, és leülök vele szembe a karosszékre. Fejét lógatja, egy pillanatra se néz rám, úgy néz ki, mint aki el van temetkezve saját nyugtalan gondolataiba. Kezei az ölében, ujjait tördeli, és mikor már nem roppognak többet, csak csavargatja tovább. Mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed, soványsága miatt bordái minden légvételnél kiemelkednek a sápadt bőr alatt.

- Dick, nem kényszerítelek, ha nem akarsz, nem kell beszélned, ugye tudod? Van két hetünk, nem muszáj sietettni a dolgot. Hm? - semmi reakció, mintha transzban lenne, ujjait lehetetlen szögbe hajtogatja tovább. Nem bírom nézni ezt az önpusztítást, így lemondóan sóhajtok egyet, és felállok a székről. Dicky-t több mint valószínű, hogy ez rázza vissza a jelenbe, ugyanis halkan megszólal, mintha félne, bárki is meghallaná.

- Én tettem. Joker..... Én, én tettem.

- Tudom, Dick, tudom. - felveszem a hangerejét, hogy nyugodt hatást keltsek. Nem akarok ráijeszteni, azzal csak rontanám az amúgy sem fényes helyzetet. Megígértem magamnak anno a temetőben, hogy bármi is történjék, megértő és támogató leszek vele szemben. A gyámja, és nem a mestere, mert erre van szüksége.

- Nem tudom, miért. Egyszer csak bekattantam és... - könnyek lepik el az arcát, kezeit annyira összeszorítja, hogy teljesen kifut belőlük a vér. - Ott volt, és nevetett, gúnyolt és nem bírtam tovább.

- Hol volt, Dicky?

- Éjjel. Láttam. Az ágyam fölött állt és nézett. Éreztem a kölnijét, a testének a hőjét, az érintését a bőrömön, és nem bírtam. Nem éreztem mást, csak rettegést. Aztán eltűnt.. A semmibe. Köddé vált. De az ujja nyomát még mindig éreztem, a nevetése a fülemben csengett, a szaga az orromban volt. Kiszöktem, és elloptam az aktát, hogy megtaláljam. Meg kellett találnom, mielőtt ő talál meg engem. Nem tehettem mást, hidd el nem volt más választásom! - hangja hisztérikussá válik, hiperventillálni kezd. Utoljára akkor láttam ilyennek, amikor kiakadt a szülei miatt, de talán akkor se fajult el idáig a dolog.

- Megértem, Dicky, chhhh, itt vagyok. Nem bánt már. Soha többé nem ér hozzád. - szavaim nem jutnak el hozzá, tovább örli magát.

- Rájöttem a rejtekhelyére. Összevetettem a korábbi helyszíneket, felrajzoltam egy térképre és kiadta.. Kiadott egy vigyorgó fejet. Képtelen voltam gondolkozni, csak odamentem és..... És.. Megtettem. Nem akartam megölni, csak éreztetni vele a fájdalmat, azt akartam, hogy átérezze azt, amit én éreztem, mikor kínzott. Vissza akartam neki adni egy darabot belőle, hogy soha többé ne akarjon mást bántani, hogy ne kelljen félnem tőle. Megmutatni, hogy nem vagyok törött, hogy nem tört meg, hogy erős vagyok és képes vagyok visszavágni. De tévedtem. Igaza volt. Gyenge vagyok...

- Dicky, nem.. - próbálom kizökkenteni, de folytatja.

- Nem gondolkoztam, csak bajt okoztam és csalódást...

- Dick!

- Felelőtlenség volt a részemről, szégyent hoztam Rád, veszélybe sodortam a hírneved...

- Dick!

- És ez mind az én hibám. - Ömlik belőle a szó, fel se figyel rám.

- Dick, fejez..

- Sajnálom, apa! - csillogó megtört kékjeivel az én döbbent kékjeimbe néz. Az első alkalom, hogy így szólít. A szívem valami furcsak melegség öleli át, az agyam teljesen leáll és a fejemben csak ez az egy szó cikázik: apa. Azok után, amit miattam át kellett élnie, mert felelőtlen és szemét voltam vele szemben, úgy érzi, hogy megérdemlem ezt a nevet?

Mostmár az én szememből is kicsordul a könny az ismeretlen érzelemtől, és felugorva szorosan magamhoz ölelem a sírástól reszkető vékony testet. Karját a nyakamba akasztja, fejét szorosan a mellkasomba fúrja, és úgy szorítjuk egymást, mintha az életünk múlna rajta.

- Ó, fiam.....