Megtört madár ✔️

49. fejezet

Bruce szemszögéből

Szorosan ölelem magamhoz a még mindig igencsak sovány testét, így érzem, hogy a nyakamnál nedvesedik a garbóm anyaga. Dicky válla meg-megremeg, nem is sejtem, most mi zajlik le benne, milyen gondolatok cikáznak a fejében. Még jobban magamhoz vonom, éreztetni akarom vele, hogy itt vagyok, mellette állok, bármi is történjék. Nem akarom még egyszer elveszíteni, csak azért, mert felelőtlen vagyok és mert nem tudom a dolgokat a helyén kezelni.

- Hé, shhhh. Nem mondom, hogy minden rendben lesz, mert ezt nem ígérhetem, de itt vagyok, melletted. Kiállok az egész világ ellen, ha kell, hogy megvédhesselek. - suttogom a fülébe. Már régóta tervezem elmondani, de sose vitt rá a lélek, vagy alkalom nem állt rendelkezésre, de azt hiszem, most eljött a legmegfelelőbb helyzet. Régóta nyomja ez a teher mindkettőnk vállát, úgyhogy itt az ideje, hogy tisztázzuk a múltat. - Sajnálom, hogy annyi borzalmon kellett végigmenned. Kérlek, bocsáss meg nekem! Az egész az én hibám, ha nem...

-Nem a te hibád! - kibontja magát a karjaimból és hátat fordítva folytatja. - Ne okold magad! Ebből az egészből ki kellett volna maradnod. Nem kellett volna számomra többet jelentened, mint egy gazdag, híres néző.

-Dick, hogy érted ezt? - az indulat a hangjából az elfolytott dühhel és haraggal egyveledik olyan hangszínt adva neki, amit sose hallottam még nála, és ez ijesztő. Merev tartása és ökölbe szorított kezeinek látványa tovább hangsúlyozza a benne lévő feszültséget.

- A szüleim hibája! Miattuk van ez az egész! - sziszegi - Ha aznap nem halnak meg, ha nem hagynak itt, akkor nem kellett volna ekkora terhet a nyakadba varrnod, és nekem se kellett volna ezt az egész szart átélnem.

- Dick. - egy lépéssel közelebb lépek hozzá, de még így is inkább tartom a két méter távolságot. Egyszerűen még így háttal állva nekem is félelmetesnek tűnik, a félhomály és a város morajlása pedig csak ront a helyzeten. - Ők se így akarták. Elhiheted, hogy ha választhattak volna, inkább az élet mellett döntöttek volna. Ők is szerették volna végignézni, ahogy mellettük felnősz. Mellett akartak volna lenni, mikor elvégzed az általános iskolát, majd a gimnáziumot, később az egyetemet, miközben mérhetetlenül büszkék lettek volna rád. Támogatni akartak volna téged, boldognak látni, mikor megalapítod a saját családod, megismerni az unokájukat. Napestig sorolhatnán, miről maradnak le önhibájukon kívül. Ne őket okold, Dicky, ők nem tehetnek róla!

- De igenis tehetnek róla! - kiabálja, mintha meg se hallotta volna azt, amit az előbb mondtam. Válla kissé meggörnyed, tartása meghanyatlik. - Ha nem akarnak menőzni azzal, hogy háló nélkül ugrálnak tíz méter magasan, akkor még most is itt lennének. De nem, nekik fontosabb volt a hírnév, mint a saját biztonságuk, és tessék! Meg is lett az eredménye! Híresek lettek? Végül igen, mert aki nem a mutatványainkért ismert, az az újságból értesült a tragédiáról. Chh, kérdezem én, megérte? - felém fordul, ajkai megremegnek, miközben a szeméből a könnyek kicsordulnak - Mondd, megérte?

- Nem. - suttogom magam elé. Durva vádak, de sajnos egyet kell értenem vele.

- Itthagytak egyedül ezen a szar világon, hogy küzdjek meg vele! Minden nap hazudtak nekem! Azt mondták minden éjjel elalvás előtt, mindig itt lesznek mellettem, de kérdezem én, hogy most hol vannak? Hol voltak, mikor szükségem lett volna rájuk? Hol voltak, mikor az a pszichopata kínzott? Amikor az elmémmel és a testemmel játszott? Hol voltak, mikor a halálért, mint megváltásként könyörögtem? Hol voltak, amikor egyedül éreztem magam, és arra vágytam, hogy valaki szeressen? Hol? - szívmarcangoló így látni. Teljesen kifordulva önmagából. Soha nem beszélt a szüleiről, elnyomta magában, mélyre rejtette az érzéseit és a gondolatait, és most egyszerre tör fel az összes. És nem tudok segíteni neki, nem tudom visszahozni őket, és ez a tehetetlenség fojtogat. - Mindez elkerülhető lett volna, ha van egy rohadt pár száz dolláros háló, amely megmenti az életüket. Érted? Pár száz dolláron múlt az életük, és az én jövőm! - zokogás tőr ki belőle, kis híján összeesik, ha nem kapom el. Letérdelek vele a földre, fejét a mellkasomhoz húzom, másik kezemmel a hátat kezdem el simogatni, miközben ringatom.

- Shhh, tudom. Tudom, hogy fáj. Tudom mit érzel. De azt is, hogy azzal, hogy őket okolod nem lesz jobb. De megértem. Én is ugyanezt tettem, miután megölték a szüleim. Éppen ezért hallgas rám: nem fog megváltozni semmi, ha rájuk haragszol. Megtörtént? Megtörtént. Fáj? Fáj. De tovább kell lépni, mert te még élsz. Még élned kell! És ameddig csak lehet, én itt leszek melletted Alfreddal együtt, oké? - egy gyenge bólintást kapok válaszul, aztán elalszik, és egész éjjel az ölemben tartom vigyázva álmát.