Megtört madár ✔️

20-21. fejezet

Alfred szemszögéből

6 óra telt el amióta Dicket magára hagytam. Újból felbátorodom, és bemegyek a szobájába. Dick üres tekintettel ül az ágyán, előre-hátra billegve, ezzel ringatva magát. A szeméből a könnyek szabályos ritmust alkotva utat törnek maguknak, majd keresztülmenvén a vékony orcákon a takarón landolnak. A keze alatt az anyag gyűrött, ujjai el vannak fehéredve, úgy szorítja össze őket.

- Dick úrfi? - szólítom meg halkan, hátha a hangommal ki tudom zökkenteni ebből az állapotból. Közelebb állok az ágyhoz, már csak egy nagy lépés van köztem és a fekvőalkalmatosság között. Hangom hatásosnak bizonyult. A fiú rám szegezte vörös, kisírt szemeit, melyekből tisztán látni lehetett az elméjében zajló őrlődést. Határozott mozdulattal feláll, megáll előttem, mindezt úgy, mint akinek semmi testi problémája nincs. Persze a póló színe nem erről árulkodik. A szöveten újabb vörös foltok jelennek meg, jelezve, a sebek ismét felszakadtak. A sérülések irányába nyúlok, miközbe aggodalmasan nézek az ifjú szemébe. Tette teljesen meghökkent: a kinyújtott kezem erőteljesen lecsapja, szeme dühtől kezd el csillogni. Utat törve magának az ablak elé lép, majd gyorsan megfordul, így már engem néz ismét. Fejét megrázza, kezével egy kérdőjelet rajzol a levegőbe. Nem értem a hirtelen jött hangulatváltozást, most inkább olyan számonkérően néz rám.

- Nem értem, úrfi, mire kíváncsi. - Kijelentésemre a válasz újabb kézmozdulatokat szül: először a két kéz az ég felé , majd a feje fölött összetéve, végül a jobb kezét a torka előtt elhúzza és magára mutat . Az égiek a halálomat akarják? Ennek mi értelme? Dick bizonyára látja rajtam a tanácstalanságot, ezért a fürdő felé veszi az irányt. Pár pillanat múlva veszem csak a lapot - utánamegyek a kicsi helységbe. Belépve a fiú már javában a párás tükörre ír valamit nagy lendülettel. " Ki akarna engem??? Egy ilyen mocskos, összetört senkiházit??? Még a saját szüleimnek se kellettem! Miért pont Teneked?" A másikon pedig ez áll: "Csak dobj ki és hagyj meghalni! Brucenak se kellek, Neked is csak nyűg lennék."

Teljesen összezavarodtam végleg.. Mikre gondol ez a gyerek? Halál, senkinek se kell, mocskos,és még folytathatnám a sort. Amíg a párába írt sorokat olvastam, Dick a hátam mögé ment. Most, hogy végeztem az olvasással és egy fél percet elgondolkoztam a látottakon, hátrafordulok. Dick a mosdó közepén térdel a földön és öklét a mozaikba csapkodja, miközben folynak a könnyei. Kegyetlen érzés így látni őt: nem tudom eldönteni, hogy eszméletlen állapotban véresen, vagy jelen pillanatban dühkitörés és pánikrohan közepette megtörten rosszabb látni. Az ujjainak csontvégénél már több helyen vér buggyan ki, de még mindig nem hagyja abba: újra és újra belecsap a padlóba. Ha épp nem, a haját tépi vagy a fejét fogja össze, és úgy csinál, mint aki sikít, csak éppen hang nélkül. 5 perc ilyenfajta vergődés után fáradtan rogyik össze. Légzése szabálytalanná válik, lihegni kezd. Persze ezt a mindenbizonnyal kiszáradt torka nem engedi: súlyos köhögőroham veszi birtokába a fiút.

- Dick? - szólok hozzá a lehető legnagyobb óvatossággal, hisz látszólag lehiggadt, de azért nem árt az elővigyázatosság. Válaszul felemeli a fejét, és mostmár rettegő szempárral nézek farkasszemet. Közel lépek hozzá, leguggolok mellé. Lassan a kezem a térdhajlata, a másikat a feje alá csúsztatom és lassan felemelem a vékony testet. Dick ösztönösen átkarolja a nyakam, olyan erősen szorít, mintha attól félne, hogy elengedem. Fejét a szmokingomba fúrja, érzem ahogy átnedvesedik a könnyeitől. Egész teste rázkódik a zokogástól.

- Nekem igenis szükségem van Önre! És Brucenak is, csak képtelen kimutatni az érzéseit. Vagy ha mégis, elég furcsán teszi azt. A szülei pedig nem tehetnek róla, hogy idő előtt eltávoztak az élők sorából. Ha lett volna választási lehetőségük, biztos nem ezt az utat választották volna. Tudom, hogy ez nem változtat a dolgon, ami történt, megtörtént, a múltban marad átírhatatlanul. Nekünk az a dolgunk, hogy elfogadjuk, és továbblépjünk rajta. Remélem, egyszer Ön is képes lesz elfogadni, és megtanulni együttélni vele. - míg ezt mondom, visszaviszem az ágyába, lefektetem és betakarom. Látszólag nem akar elengedni, mivel karjait továbbra is szorosan a nyakam köré fonja. Vajon a fiam is így csinálná? Sajnos sose tudom meg....

Henry 12 éves volt, amikor elhunyt. Egy életvidám, eszes gyermek volt, aki mindig mosolygott. Imádott a természettel játszani, esőben csigákat gyűjteni, ősszel hernyókat báboztatni, amiket később kikelesztett és a gyönyörű lepkéket szabadon bocsájtotta. Az egyik pont neve napján visszatért hozzá - volt ám nagy öröm. Boldogan jött oda hozzám, hogy bemutassa régi "cimboráját". Az iskolában is kiválóan teljesített, a tanárok csak dicsérni tudták. Ő volt az én kis büszkeségem. Élénk kék szeméből csak úgy sugárzott az értelem. Mindenhez érteni szeretett volna: ez volt a legnagyobb álma. Mindig arról áradozott, hogy majd felnőttként mennyi meg mennyi mindent fog csinálni. De sajnos a sors ezt nem engedte meg neki. 11 évesen leokémiát diagnoztizáltak nála, egy évre rá pedig a betegség győzedelmeskedett felette. Elvesztése után újból összeroppantam. Feleségem Henry születését követően vesztette életét, így egyedül maradtam.

Ekkor szegődtem végleg a Wayne család komornyikává.Persze nem tudhattam, hogy két év múlva Bruce szüleit meggyilkolják, így nekem kell a szárnyaim alá vennem a fiút. Bár a kicsi Bruce külsőleg hasonlított Henryre, mentalitásban ellentétei voltak egymásnak. Benne valahogy sose láttam a fiamat. Viszont amikor 20 év után Bruce beállított azzal, hogy örökbe fogadja a Grayson fiút, első pillanattól fogva Henryt láttam Dickben. A szeme ugyanazt tükrözte vissza, mint a fiamé, úgy mint a kiállása, a szerénysége, a beszéde. Sőt, még a hangjuk is hasonlít. 23 év után olyan volt, mintha az egy évvel idősebb Henryvel találkoztam volna. Így már szerintem érthető, miért ragaszkodok ennyire hozzá..

Dick időközben elaludt, így csendben kiosonok a szobából, és becsukom az ajtót. A folyosóra a holdfény halványan beszűrődik, így nem kell lámpát kapcsolnom. A saját hálóm felé veszem az irányt, azonban megüti a szemem Bruce szobájának nyitott ajtaja. Különösebb figyelmet nem szenteltek neki. Már elhaladnék előtte, amikor megszólal előttem valaki.

- Hogy van?

- Megtört. Nem biztos, hogy valaha helyrejön. Joker teljesen összetörte a lelkét és az elméjét. A testéről meg ne is beszéljünk.

- Értem. - jött a rövid válasz Bruce ajtófélfának dőlt sötét sziluettje felől. Hangjából semmi érzelmet nem tudtam kiszűrni. Nem volt ideges, aggódó, dühös, nyugtalan. Mintha csak azt kérdezte volna, hogy milyen az éjszaka, én meg azt válaszoltam volna rá, hogy tiszta, holdfényes. Alakja eltűnik a szoba sötétjében. Nem mondom, de rettentően zavar, hogy ennyire nem érdekli az, hogy min ment keresztül miatta a fiú. A hálómba beérve átöltözök, és az ágyba bújok. Éjjeli egy óra, van még 3 órám aludni, utána megint bemegyek Dickhez, majd elkezdek szokás szerint reggelit készíteni.

Forgolódok az ágyban, de csak nem jön álom a szememre. Megállás nélkül Bruce viselkedésén töprengek. Az Ő helyében bűntudatom lenne, amiért Dicky ilyen helyzetbe került. A kínok poklát járta meg, ki tudja mit tett vele az az elmeháborodott (hisz Dick nem mer megszólalni, azt hiszem ezt hívja az orvostudomány pszichogén hallgatásnak {makacs, tudatosan bevezetett vagy pszichés hallgatás anélkül, hogy a beszédképző szervek bármilyen károsodást szenvedtek volna}), miközben Brucenak a fiú megvédése lenne az elsődleges feladata a gyámság szabályai szerint. Erre pont az ellenkezőjét teszi. Hiába mondtam neki, hogy Joker nem tesz üres fenyegetéseket, ügyet sem vetett rá. És most itt tartunk - lehet örökre elvesztettük a régi Richard Graysont, aki alapból is súlyos lelki problémákkal küzködött, de ez mindenbizonyal még nagyon hiányzott neki. Totálisan összeomlott. És mit csinál közben Bruce, aki felelős az egészért?