Megtört madár ✔️

Epilógus

A temető szokásához híven csendes és kihalt, csupán a szellő által okozott levelek susogása ad egyfajta lágy, megnyugtató neszt. A sírköveken táncol a reggeli napfény, a harmatcseppek prizmává alakítva azt az illúziót kelti, mintha a fűszálakat valaki az éjjel szivárványszínbe öltöztette volna. A krizanténok és egyéb vágott virágok illatukkal magukhoz vonzzák a látványosabbnál látványosabb lepkéket és a szorgos kis méheket. Egyáltalán nem a filmekben megjelenített rémisztő látkép tárul elénk, sokkal inkább idilli az összkép.

A sorok monotonitását egy alak töri meg, fehér felsőjén nagybetűkkel és büszkén virít a GCPD felirat. Leguggol a fekete márványos sírkő elé, vékony ujjaival végigfut a két neven és évszámokon, miközben másik kezével könnyeit morzsolja el. Ragyogó kékjei összekapcsolódnak a már fakult képen látható pár arcmásával, hogy a hasonlóság szembeötlő. Fekete kócos haj az úrtól, míg a lágy arcforma a hölgytől öröklődött, viszont a mosoly kettejük ötvözetéből született.

Visszaveszi a látogató az ujjait, csókot nyom rájuk, és a fényképhez érinti újra, majd felegyenesedve körülszemlél, nehogy valaki is meghallja mondandóját. Szerencséjére egymaga van, a madarak és a rovarok pedig nem fogják senkinek sem továbbadni az elkövetkező meghitt pillanatot.

Visszafordul az emlékhelyhez, és suttogva kiadja magából azt, ami már régóta nyomja a fiatal szívét.

- Anya, apa, remélem hamarosan készen állok arra, hogy újra találkozunk, hogy újra együtt lehessünk csak mi hárman; A repülő Graysonok!