Megtört madár ✔️

61. fejezet

Bruce szemszögéből

Alfred szólt, hogy kész a reggeli, így úgy döntök, felmegyek Dickhez szólni neki, hogy csatlakozzon hozzám. Olyan rég ettünk együtt, és szerintem a kapcsolatunknak is jót tenne. Igazából nagyon boldog vagyok, hogy közöttünk helyrejött a dolog és meg tudott nekem bocsátani. Őszintén féltem tőle, hogy helyrehozhatatlanul elcsesztem. Egész életem alatt ez miatt van csak lelkiismeret-fulladásom. Nem bántam meg semmit, csak azt, hogy olyan keményen bántam vele. Nem is értem, hogy mit gondoltam és éreztem akkor. Egyáltalán.. Éreztem valamit? Vagy csak egy küldetésként fogtam fel a gyereknevelést is. Bár mindent megadtam neki, ami a pénzen múlik, de későn láttam be, hogy a legfontosabbakat nem lehet megvenni: az időt és a szeretetet. Neki az én időmre és az én szeretetemre lett volna szüksége. Egy támaszra, aki átsegíti a gyászon úgy, mint ahogy mellettem állt anno Alfred.

A szobája előtt állok, kopogásra emelem a kezem, ám mielőtt a fával érintkeznék, halk zihálást hallok meg. És nem a jófajta zihálást. Gyorsan feltépem az ajtót és belépek.

A szoba hajnali fényben úszik, az ágyon közepén egy takaróba csavart test rángatózik, de a textil teljesen rabul ejti végtagjait. Az erőlködéstőp és a nyilvánvaló pániktól Dick homloka gyöngyözik, ajkát keserves hangok hagyják el. Újabb rémálom, mely nem hagyja nyugodni. Én hülye, bíztam benne, hogy a bosszúállása után végre megszabadul tőlük, de ezek szerint az elméje még mindig kínozza. Ha nem lenne Joker cellába, most én magam fojtanám meg, elvem ide vagy oda.

Az ágyhoz lépek, szólongatom a fiút.. - a fiam, de nem reagál, így óvatosan a vállait megfogom, hátha a fizikai érintés visszahozza. Tervem nem válik be, sőt, rosszabb lesz. Az egész teste megfeszül, egy sikolyt hallat, majd mikor kicsit megrázom, csak súlyosbodik az állapota.

- Ne.. Kérem ne. Nee. Neee. Kérem. - mantrázza folyamatosan. A szívem majd megszakad így látni, de ki kell hoznom onnan. Nem kell zseninek lennem, hogy tudjam, megint Joker keze alatt van álmában, és úgy tűnik, túlságosan mélyen.

- Dicky, gyere, nem vagy ott. Vége van, nem bánthat többé. Gyere vissza, kérlek. Biztonságban vagy, itthon vagy. Érzed? Érzed a meleget, a puha ágyat? Hallod a hangom? Itt vagyok. Gyere kérlek! Kövesd a hangom és gyere! Kiviszlek onnan.

Teste abbahagyja a ficánkolást, elcsendesedik, és könnyes szemei lassan felnyilnak, fokozatosan fókuszálva rám.

- Ezaz, ügyes vagy. Hello, itt vagy, biztonságban.

- Bruce? - hangja karcos, mint aki most jött egy rock-koncertről.

- Igen, én vagyok.

- Félek. - suttogja és szemét ismét lehunyja.

- Chssss, nincs semmi baj. - mellkasa szaporán veszi a levegőt, a pánikroham első jelei megmutatkoznak. - Dicky, figyelj rám! Lélegezz, nem vagy ott.

- Bruce?.? - segélykiáltón hangzik, még nem teljesen engedte el a lidércnyomás.

- Dick, nyisd ki a szemed! - lassan rámnéz. - Úgy. Most mondj nekem 5 dolgot, amit látsz!

- Téged. - megnyalja az ajkait. - Látlak téged, a takarót, - szeme körbenéz. - szekrényt, ablakot, mennyezetet.

- Igen, most mondj nekem 4 dolgot, amit hallasz!

- A hangod, a légzésed, a madarakat, a szívverésem.

- Ügyes vagy. Most nevezz meg 3 illatot!

- Parfüm, só, eső.

- 2-őt, amit tapintasz.

- Takaró, nedvesség.

- Egyet, amit ízlelsz.

- Vér íz.

- Rendben, ügyes vagy. Mostmár elhiszed, hogy nem ott vagy? - kimért bólintást kapok válaszul, a légzése teljesen rendeződik. A kezem nyújtom, amit elfogad, és gyengén felhúzom. Amint talpraáll, megszédül, így átölelem.

- Itt vagyok. Biztonságban vagy, sose árthat már neked, ígérem! - átkarolja a derekam, majd felnéz rám opálos kékjeivel.

- Ugye, ugye ha mégis elvinne, meg- megkeresnél? - szívem megsüllyed erre a kérdésre. Mit álmodhatot, vagy mikkel tömhette tele a fejét az az őrült? Lehet a börtön se fogja megvédeni tőlem ezek után.

- Természetesen. Bárhol is légy, én mindig megtalállak. De nem fog elvinni, biztonságban vagy és vigyázok rád, okés?

- Okés.

- Akarsz róla beszélni? - sejtésem szerint egy fejrázást kapok, ami miatt csalódott vagyok, de nem fogom erőltetni. Majd szépen, ha készen áll rá, elmond mindent. - Akkor, mehetünk reggelizni? Szerintem Alf már megőrül, hogy hol a fenében vagyunk. És szerintem nem akarsz megint fél órás előadást hallgatni, hogy a kihült palacsinta mennyivel rosszabb, mint a forró.

Mindketten elnevetjük magunkat ezen, természetesen mert tudjuk, hogy az említett hallótávon kívül van, máskülönben kapnánk olyat...

A lépcsőnél tartunk, mikor megtorpan mellettem. Kíváncsian felé fordulok, várom, hogy megossza frusztrációját.

- Mi lesz velem? - nem igazán értem, mire gondol, így összeráncolom a homlokom, mire folytatja. - El fognak ítélni, amit tettem vele? Be fognak zárni egy börtönbe a többi bűnöző közé? - félelem árad belőle.

- Oh, Dicky. Először is: nem vagy bűnöző. Nem azt mondom, hogy mintaértékű a megtorlásod, de ettől nem vagy bűnöző, okés. Másodszor: nem tudom, hogy mi lesz veled, ebbe sajnos nincs befolyásom. Az ügyész már megkapta az iratokat, rajta áll, hogy mi lesz az ügy végkifejlete. Ha véletlenül mégis lenne tárgyalás, rengeteg enyhítő körülmény szól melletted, így nem igazán hiszem, hogy elítélnének. De sajnos nem tudok biztosat mondani.

Megértően bólint, és folytatja az utat a konyhába.