Megtört madár ✔️

22. fejezet

Dick szemszögéből

Éjfél. Ahogy a mondás tartja: egy újabb nap telt el, vagy egy új nap kezdődik. A döntés a te kezedben van. Valahogy most nem érzem úgy, hogy van választási lehetőségem. Itt fekszem az ágyamban, bámulom a plafont, amelyre a kintről beszűrődő holdfény különös árnyakat vetít. Persze tudom, hogy nem más, mint a fa hajtásokkal borított ágai, de a telihold és a lenge szél miatt ijesztően hatnak rám ezek az árnyékok. Mintha valami kéz lenne, hosszú görbe karmokkal, mely csak arra vár, hogy elnyomjon az álom és magával ragadhasson.

Lassan felülök, az ágy halk nyikorgást hallat a mozdulatomra. A takarót lehajtom magamról, így a kék huzattal ellátott anyag a gravitációnak köszönhetően a padló felé veszi az irányt. Végignézem, ahogy a textil megadva magát a láthatatlan, bár érezhető erőnek teljesen a földre rogyik, fodrai lassan ellapulnak, mint egy lassított felvétel.

Lábraállok, ám az egyensúlyom még vissza kíván feküdni, így a hirtelen jött szédülés miatt megkapaszkodom az ágy fakeretében. Belelépek a fekete, belül plüssel bélelt papucsomba, és miután visszanyerem az egyensúlyom, a mosdó felé veszem az irányt. Apró lépésekkel haladok előre, ha valaki látna, azt hihetné, hogy egy hetven éves öregember vagyok. Csakhogy arra senki se gondol, hogy több mint egy hete nem álltam már rá a saját lábamra, így elég nehézkes újra belerázódni. Nem mellékesen, az egész testfelületemet sebek vagy ütésnyomok "szépítik". Az egyéb sérüléseimről meg inkább ne is említsünk egy szót se.

A fürdő ajtaját magamra csukom, biztos ami biztos. Kicsit jobban szemügyre veszem a helyiséget: semmit se változott 1 év alatt. Ugyanaz a fehér-kék márványhatású csempe borítja, néha olyan érzésem van tőle, mint amikor egy kisgyerek a fehér festékbe egy sötétebb színt folyat vékonyan és ül az alkotása mellett, miközben csodálkozva nézi ahogy a kék lassan terül a fehér festékben. Mindenesetre nem leszólni szeretném a tervezőt, hisz a végeredmény egész tetszetős. Az ajtó melletti mosdókagylóhoz lépek, mely mint mindig, most is ragyog a tisztaságtól. Hát igen, nem tudom mi lenne ezzel a hellyel Alfred nélkül. Megnyitom a csapot, amelyből először hideg víz folyik, majd egyre melegebbre válik a hőmérséklete. A tenyereimet összeillesztve a víz alá tartom, kicsit előrehajolva felfrissítem az arcom. Őszintén megvallva, kicsit nagyobb hatásra számítottam. Semmivel se érzem magam jobban, de egy próbát megért. Elzárom a csapot, így már csak az utolsó cseppek visszapattogása töri meg az éjszaka csendjét. Néha néha egy tücsök ciripel, de azon kívül nyomasztó ez a hangtalanság.

Hirtelen gondolattól vezérelve a kagyló feletti fürdőszoba szekrény tükrébe pillanatok. Nem mintha sokat látnék, hisz a villanyt nem kapcsoltam fel. Kíváncsiságból felkattintom és visszatérek a tükörképemhez. Behunyom a szemem, a tükör magasságába nézek, és elhatározom magamban, hogy háromra kinyitom a szemem. Egy..... Kettő........Há-rom!

Az elém táruló kép lesokkol. Persze, tisztába vagyok vele, hogy egy év alatt sokat változik az ember, főleg ha serdülő. De nem is az állam csúcsánál megjelenő kis pihék riasztanak vissza. Hanem az, hogy egy teljesen más arc néz vissza rám: az emlékeimben egy feketehajú, vékony orcájú, égkék szemű srác él, halvány rózsaszín telt ajkakkal. De most? Egy szinte szürke hajú, beesett arcú, fakókék szemű alak néz rám. Az arccsontjai olyan szinten látszanak, hogy elmehetne élő csontváznak. Bár az igazat megvallva, a póló alól kikandikáló kulcscsontok se árulkodnak másról. Nyomát se látom annak a ragyogó szempárnak, amit édesanyámtól örököltem, sem annak az arcformának, amit az édesapámtól.

Szomorúságom ezzel a lépéssel csak fokozódik. Nemcsak lelkileg vagyok megtörve, hanem testileg is. Mint egy élőhalott. Semmi szín, semmi életkedv. Fantasztikus. Ezekkel a gondolatokkal kapcsolom le a villanyt, és hagyom el a fürdőszobát. Még mielőtt felkeltem volna, volt egy olyan ötletem, hogy mosakodás után kimegyek egy kicsit az udvarra. De ezek után még erre se maradt kedvem. Lehajtott fejjel kullogok vissza az ágyamhoz, és szinte belezuhanok. Nem érdekel, hogy a papucs a lábamon maradt, mint ahogy az sem, hogy keresztbe sikerül elterülnöm a fekvőhelyemen. Végülis, ilyenkor kifizetődő, ha franciaágya van az ember fiának. Fejem a takaróba fúrom, hátha valami melegség árad belőle hideg testem felé. Inkább átfordulok és betakarózok. Újra a plafont kezdem el bámulni, miközben arra gondolok, hogy mivé lettem. És hová lett a régi Richard Grayson?