Megtört madár ✔️

40. fejezet

Dick szemszögéből

A gondolataim az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem. Erre mi történik? Miss Marsi bele akar szállni a fejembe! Azt hitted, hogy az agyturkász kifejezés egy hóbortos gúnynév? Hát bizony akkor tévedtél, mert ez a lány szó szerint belelát a fejedbe.

Mérgelődök egy sort még magamban, próbálom a magánszférámat megtartani a többiek előtt, nehogy véletlenül meghallják azt, amit gondolok. Roppantul nehéz, erős koncentrációt követel, de sikerül.

Délután kettő körül egy erdős részen a biohajót elrejtve leszállunk, hogy a kikötő közelében lévő kis faépülethez menjünk. Bruce, azaz a csapat számára Batman szerint jelentős mennyiségű kábítószer cserél ma gazdát itt, amit aztán a gyerekek elrablásához használnának fel. Sejtésem sincs róla, honnan szerez ilyen jellegű információkat, de mindenbizonnyal James, a rendőrfőkapitány segít benne. Lehet nekem se ártana az irodájába belopóznom, hogy elcsenjek néhány Joker és Tony Zucco aktát. Ezt még később megfontolom, de most gyorsan ellenőrzöm a füst- és könnygázaimat, a dobópengéimet és egyéb felszereléseimet. Figyelmem teljes mértékben erre szentelem, így amikor felnézek, Artemis és Wally értetlen pillantásával találom szembe magam.

Leszállok mostmár én is a különleges repülőről, de a tekintetek még mindig rám szegeződnek. Kezd egy kicsit kényelmetlenné válni a helyzet, így a hajamba túrok, jelezve, nem kéne bámulni. Hirtelen átfut a fejemben, hogy lehet fogkrémes maradt a szám, de azt már hamarabb is észrevették volna. Az orromhoz kapok, de nem vérzik, így teljesen tanácstalan vagyok.
- Mi az? - a telepatikus összekapcsolást használva legalább rá tudok kérdezni.
-Öh, semmi. - Wally hangja kicsit se zavart, áh dehogy.
- Akkor miért bámultok? Van rajtam valami?
- Nem, csak jó újra köztünk látni. Hiányoztál már. - Artemis hangja őszinteséget sugall. Lehet tényleg szükség van rám? Talán én is fontos tagja vagyok a csapatnak? Ezek szerint.

Fél óra bolyongás után végre megtaláljuk a "kis" faházat, amit Batman említett. Nem tudom, nála mi számít kicsinek, de ez minden, csak nem kicsi. Értetlenül összenézünk, de a koordináták egyeznek, tehát jó helyen vagyunk. Vagy, ha azt nézzük, hogy egy drogügylet kellős közepébe akarunk belecsöppeni, akkor inkább a legrosszabb helyen.

Az épület nincs körülkerítve, körülbelül akkora, mint a romániai családi házunk volt. Már ami az emlékfoszlányaimból megmaradt róla. Látszólag elhagyatott, egy-két helyen rések tátonganak, deszkák leszagakadva próbálnak nem behódolni a gravitációnak. Ahhoz képest, hogy fényes nappal van, a lyukakon kiszűrődik a melegfényű lámpavilágítás. Szükség is van rá, hisz egyetlen egy ablakot se látok.

Kaldur jelez, hogy menjünk be, de lehetőség szerint egyszerre. Az egy év alatt semmi se változott a technikájukon: ugyanúgy improvizálnak, ahelyett, hogy még biztonságos területről körbeszimatolnának, felépítenének egy tervet, vész esetére egy esetleges b tervdet. Neeem. Törjünk be mindenhová, hátha valami balul sül el. Aztán lehet magyarázkodni a ligatagoknak, miért lett elszúrva a küldetés és miért van annyi sérülés.
Az eszem megáll! Jó, nyugi Dicky, mély levegő és engedd el. Tudod, csak sodródunk az árral.

Természetesen Superboy rugja be az ajtót, mögötte szinte egyszerre lépünk be a viskóba. Bent a gyér megvilágítás nem ép előnyös a számunkra, hisz az erős napsütésből a sötétbe érkezni nem a legelőnyösebb dolog. Amint a szemünk hozzászokik a fénykülönbséghez, szétszéled a csapat, otthagyva engem. Semmi kommunikáció, tipikus. Bent raklapok tömkelege egymásra hányva, szalmabálák rakása, rongyok halma fogad. Jobb oldalról halk neszt hallok, de ilyenkor sose tudhatom, hogy az ellenség vagy csapattárs. Elindulok a hang irányába lopakodva, miközben egyik kezem a dobókésen tartom.

A két szalmabála között megpillantom Artemist, amint ép célra tart. Előre nézve meg is látom a célpontját, de mintha a perifériámban valami mozgást láttam volna közben. Gyorsan balra fordítom a fejem, ahol egy magas, tétovált férfi egy pisztolyt fog a kezében Artemisre célozva. Hallom a fegyver elsülését, akaratlanul is Artemis mögé ugrok. Látom a golyót felém száguldani, és mintha lassított felvétel volna, figyelem, ahogy egyre közelebb ér, mígnem a jobb vállamba nem fúródik.

Szerencsére két szénabála közé sikerül esnem, így nem ütöm meg magam, de a karom nagyon fáj. Egy kis vércsík elindult lefele, a golyó elzárja a többi útját. Ilyenkor a legjobb, ha otthagyjuk, nem kockázatom meg, hogy itt vérezzek el. Fáradtan lehajtom a fejem, próbálom a gondolataimat nem a fájdalomra terelni. Valami furcsa pityegést hallok, ami rettentően szabályos, mintha másodpercenként szólna, de nem analóg óra hangja. Fájdalmasan hátrahajtom a fejem, hátha meglátom a forrását. Sejtésem beigazolódik, ugyanakkor eluralkodik rajtam a pánik. Egy piros számláló néz velem farkasszemet, rajta másodpercenként csökkennek a számok. 0:15. 0:14...

Basszus!
- AZONNAL MENJETEK KI! HA HALLOTOK, AZONNAL MENJETEK KI! FŐLEG MARSIT ÉS KALDURT MENTSÉTEK! BOMBA VAN BENT. ISMÉTLEM BOMBA VAN BENT! - kiabálom a gondolatomban. Egyből hallom a többiek beleegyező válaszát, ám én már azon vagyok, hogy jussak ki innen. Egyetlen kijárat van, viszont annyi időm már nincs, hogy elérjem, hisz az épület másik végében van. 0:06. Felpattanok és ahogy csak bírok, a hátsó fal felé futok. A robbanás pillanatába érem el, hátamnál érzem a löketet, és a fallal együtt én is repülni kezdek. A levegőben megfordulok, így háttal a földbe csapódok. A fejem pont egy élére állt deszkának esik, melegség folyik végig a tarkómon. Egy pillanat erejéig még látom a felhős eget, de aztán minden elsötétül.