Megtört madár ✔️

60. fejezet

Dick szemszögéből

A tudatom olyan, mint egy massza, mely szép lassan, komótosan kezd visszatérni eredeti helyére. Nem emlékszem semmire, ami miatt újra ebben az állapotba kerültem, hisz utoljára akkor éreztem ezt, amikor...

NEM! Ne gondolj rá, Dick Grayson! Annak már vége. Bruce, vagyis apa megígérte, hogy sose kerülök vissza oda. És egy Wayne mindig betartja a szavát.

Nagy levegőt veszek, a hideg megtölti fájó mellkasom. Miért fáj? Próbálok megmozdulni, de minden tagom zsibbadt és kényelmetlen. Mi történt velem?

A fejemben a képek és érzések hirtelen zúdulnak össze: vér, a trapéz, matrac, izzadság, idegesség, zavartság, bánat, csalódottság, ... megkönnyebbülés?. Az emlékek visszatérnek, és minden a helyére kerül és kitisztul a helyzetem. Hát persze, olyan egyszerű, én meg már kezdtem bepánikolni.

A fájdalom az izomláz miatt van, az eszméletlenség meg a kimerültségtől és a sok sírástól van. Ehj, még mindig gyenge vagyok és érzelmes, egyáltalán nem férfias viselkedés, főleg nem tőlem. Össze kell kaparnom magam, nem bőghetek állandóan Bruce vállán. Biztos ő is unja már és gyengének tart teljesen jogosan. Meg kell kérdeznem tőle, hogy küzdi le az érzelmeit és el kell tanulnom. Végülis, jobb mestert nem is találhatnék ebben a kérdésben.

Ajtócsapódás térít vissza a valóságba, majd cipőkopogást észlelek fémen. Mi a fene? A szobámban nem is fém a padló, sőt... Nincs olyan helyiség a Wayne Manorban, ahol acélból lenne. Nem otthon vagyok? Bruce elvitt volna valahova? De miért tette volna? Úgyis megkérdezett volna előtte, nem? Nem? Hol vagyok????

A pánik folyamatosan kúszik fel a torkomon, légzésem szaporábbá válik, erőteljes szívdobogást érzek a fülemben. Mozdulni akarok, de nem érzem a tagjaim a zsibbadástól. Félelem önti el a belsőm, a gombóc a légcsövemben egyre csak nő és elzárja a levegő útját. Szemeim szúrnak a könnyektől és az erölködéstől, de nem sírok! Itt és most megígérem magamnak, hogy nem sírok. És egy Wayne mindig megtartja a szavát.

A kopogás hangosodik, hozza magával az édeskés olcsó patyuli illatot. A gondolatok ezerrel száguldoznak leblokkolt agyamban. Olyan ismerős, éreztem már ezt a szagot. De hol? Túl egyedi, hogy utcán, az iskolai öltözőben mindig mentát éreztem, otthon senki se használ alacsony árkategóriás parfümöt, a szüleim sose használtak, a cirkuszt pedig szénaillat lengte körül állandóan. Olyan mint a vattacukor, de mégsem, így nem lehet vásárból. Nem, nem helyszín, egy személy, de ki?

James Gordonról dohány, Barbaráról virág, Alfredról fertőtlenítő és vegeta, Wallyról tusfürdő aroma árad. Mást meg nem ismerek, csak...

NEM!

A sziluett arcot kap. Olyan arcot, amit nem akartam soha többé látni. Egy olyan név cseng a fülemben, mit sose akartam hallani.

Joker!

Szemeim felpattanak, egyből ráfókuszálnak a fölém hajló, festékkel takart, gúnyos mosolyú emberre.

- Áh, a denevérbébi végre magához tért. Mily' megtisztelő egy hét után újra látni a rettegést ezekben a kék íriszekben. - közelebb hajol, orrunk szinte összeér, érzem a leheletét a bőrömön, amitől felfordul a gyomrom. - Oh, de hiányzott már eme fenséges látvány. Kár, hogy nem készítettem még képet. De ami késik, nem múlik! - nevet fel azzal az idegesítő, megjátszott hangján. Rángatózni kezdek, de a kötelek nem engednek. Szorosan lehunyom a szemem, összeszedem megmaradt pánikmentes gondolataim.

Nem, ez nem a valóság. Otthon vagyok, az ágyamban, biztonságban. Bruce vagy Alfred mindjárt bejön, és felébreszt ebből a rémálomból, majd megnyugtatnak. Szabad vagyok, bosszút álltam ezen az őrülten, hallottam a kiáltását, láttam a vérét a pengémen. Nem árt már nekem, nem árthat már senkinek. Az elmegyógyintézetbe zárták, a legsötétebb, leghidegebb szobába. Én nem vagyok itt, ő sincs itt, szabad vagyok!

Mantrázásom újra az önelégült, irritáló nevetése zavarja meg.
- Ugyan, madárka, mit álmodtál? Hogy a denevér eljött érted? A csontos szárnyai alá kapott és elrepültetek vissza a barlangjába? Sajnálom madárka, de nem. A bőregér nem jön érted, és tudod miért? Hmmmm? Mert nem kellesz neki. Örül, hogy eltűntél. Senkinek se kellesz, törött szárnyú madárkám. Amúgy is, mit hittél? Hogy az a gyáva szembeállna velem? Ő egy igazi denevér, csak a sötétbe mer kimenni a biztonságos kis lyukból, mert beszari ahhoz, hogy nappal a ragadozók szeme elé kerüljön. Mert a ragadozó én vagyok. De nem csak nappal vadászok ám, de nem ám. Éjjel is éhes vagyok a gyávák vérére. És ha a madarat reptében el sikerült kapnom, akkor a denevért is el fogom. Sőt, a társait is egyenként. - kiegyenesedik, egy lépés hátrább áll, onnan néz le rám, arcán már csak a festett vigyor marad. - Ha szerencséd van, talán végig is nézheted. Ha nincs? Nos, akkor madárkakarriered derékbatör. Nem lesz több éjszakai dalolás, Naphoz való repülés. Csak a zuhanás. - kezeit kitárja és csapkodni kezd. - Csip, csip, csip! Oh, ki menti meg a szélviharba került madárkát? Csip, csip, csip! Ugyan ki? - kezeit leengedi, a karomba markol, és újra az arcomba hajol. - Hát senki! - köpi.

- Élvezd megmarad léted, madárkám! Mert amikor visszajövök, én fogom élvezni a tiéd. Hahahaha! Mert mi, madárkám, mindig olyan jól elszórakozunk, nem? Ahj, hát sose fogsz már nekem válaszolni? Ugyanmár, hát mikor nem hallgattalak én meg? Nyugodtan beszélhetsz, senki se hallja meg. Rajtam kívül senki se tudja meg, mi hagyja el itt a csőröcskédet. Hmm? Így se? Kár.

Nem szólalok meg, nem is bírok, a tüdőm ég az oxigénhiánytól, de képtelen vagyok lélegezni. Utálom, gyűlölöm, undorodom tőle, ettől a helytől, attól amit mond. Már nem tudom, hogy a szabadulásomat és az azt követő időt csak álmodtam-e, vagy ez most egy álom. Egy évet, egy ilyen hihető cselekménysort egy hét alatt csak álmodtam volna? Bruce sose volt kedves hozzám? Sose szabadultam volna meg ettől az alaktól? Sose álltam bosszút az itt töltött időért? Sose tért vissza a normális életem? Ennyire erős a fantáziám, hogy az egész egy kitaláció volt?

Álom ez, vagy valóság?