A Privet Drive 4. szám alatt lakó Diana Dursley egy percig sem áltatja magát azzal, hogy normális családban él. Ha nem volna elég a furcsa hozzátartozókból őrült apja, pletykamániás anyja és elkényeztetett bátyja személyében, elég csak megemlíteni k...
Ups! Tento obrázek porušuje naše pokyny k obsahu. Před publikováním ho, prosím, buď odstraň, nebo nahraď jiným.
Kiderül, hogy Ellie borzasztóan pletykás, így a Mardekárban hamar elterjed a híre, hogy párszaszájú vagyok. Akik még tegnap furcsán néztek rám a származásom miatt, esetleg csúfoltak, mostanra félreteszik a kételyeiket, és úgy tűnik, tudomásul veszik, hogy a Mardekárban is helye lehet egy sárvérűnek. Vannak, akik még néhány kedves szót is szólnak hozzám. Többé-kevésbé befogadnak.
Ugyanakkor, a tisztelet mellett egy cseppnyi félelmet is látok a szemükben, amikor rám néznek. Nem tudják megfejteni, hogy lehet éppen egy mugli születésű lány párszaszájú. Mellesleg, ez számomra is rejtély — legalábbis egyelőre.
A Roxfortban száznegyvenkét lépcső van (megszámoltam). Ezek között számos típus előfordul, az átlagos lépcsőktől kezdve az eltűnő lépcsőfokokat tartalmazókon át, egészen az olyanokig, amik szabályosan vándorolnak. Olyan, mintha az egész kastély folyamatos mozgásban lenne. A festmények alakjai is állandóan ide-oda rohangálnak. Az ajtókkal sem egyszerű bánni — vannak, amelyek csak akkor nyílnak ki, ha a megfelelő trükköt alkalmazzuk, legyen szó akár csiklandozásról, vagy a „légy szíves" szó használatáról.
Bezzeg a kísérteteknek könnyű, ők pofátlan módon átúsznak mindenen. Némelyikük persze segítőkész, és eligazít minket, ha eltévedünk — például a Griffendél és a Hugrabug ház szelleme (Félig Fej Nélküli Nick és a Pufók Fráter), ám én balszerencsémre nem ilyennel futok össze.
Épp reggelire igyekszem, ám nem találom a nagytermet. Átkozom magam a pocsék tájékozódási készségem miatt, ám ekkor a folyosó végén megpillantok egy kistermetű szellemet. Remek, hátha ő segít nekem.
— Hé! — szólítom meg, mire összerezzen, mintha valami csibészségen kapták volna. — Ne haragudj, de ez a második napom itt, és nem találom a nagytermet. Esetleg meg tudnád mondani, merre van?
— Hát, persze, mindent a diákokért — búgja mézesmázosan, és széles vigyorra húzza a száját. — A nagyterem ott van... az előcsarnoktól jobbra! Hahaha! — kacag ki.
— Ez nem vicces! — förmedek rá.
— Azt kérdezted, merre van a nagyterem, és én megmondtam! — komiszkodik. — Hahaha! Hahahaha!
— Ostoba kísértet... — dohogok.
A szellem abbahagyja a hahotát.
— Mit mondtál? Nem hallottam tisztán — hajol közelebb fenyegetően.
— Azt mondtam, rettentően ostoba kísértet vagy — ismétlem duzzogva.
— Én nem egyszerű kísértet vagyok, hanem Hóborc, a kopogószellem! Hmm, ráférne egy mosás a mocskos kis szájacskádra... Na, majd én megtanítom a leckét! — vigyorog ördögien, és felém lendíti a kezében tartott, gombóc alakú valamit.
Még időben félreugrom előle, a cucc pedig nagy placcsanással csapódik a padlóra, fertelmes bűzt hagyva maga után.
— Ezeket a trágyagránátokat Fricsnek szántam — gondolkozik hangosan a szellem —, de sebaj, így is lesz dolga velük — von vállat, és további bűzbombákkal soroz meg.
