A Privet Drive 4. szám alatt lakó Diana Dursley egy percig sem áltatja magát azzal, hogy normális családban él. Ha nem volna elég a furcsa hozzátartozókból őrült apja, pletykamániás anyja és elkényeztetett bátyja személyében, elég csak megemlíteni k...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Lunával megbeszélem, hogy kóruspróba után vele megyek a Tiltott Rengetegbe thesztrálokat etetni, mint régen. Remek alkalomnak tartom ezt, hogy négyszemközt beszéljünk mindenről, ami Voldemort legyőzésével kapcsolatos, úgy, hogy senki ne hallgasson ki minket.
Mesélek neki az egész Kiválasztott-dologtól kezdve a jóslatokon át a horcruxokig. Hollóhátas barátnőm végig pókerarccal hallgat — okos, kék szemei meg se rezzennek. A mondókám végén a tőle megszokott, álmatag hangon szólal meg.
— Hát, igen, mindig sejtettem, hogy Harryvel a ti küldetésetek lesz elpusztítani Voldemortot.
Hatalmas kő esik le a szívemről. Luna nem ijedezik, nem is lepődik meg, teljesen normálisan fogadja. Akkora fantáziával pedig, amilyen neki van, minden további nélkül elhiszi, hogy az emberi lélekdarabokat tárgyakba lehet helyezni.
— Tudsz segíteni? A Véres Báró nem mondta, hogy néz ki Hollóháti diadémja, és eddig egy könyvben se találtam róla képet.
— Én meg tudom mutatni nektek! — jelenti. Izgalmában két rózsaszín foltocska jelenik meg az arcán.
— Megmutatni!? — esik le az állam. — Hogyan...?
— Van egy élethű szobor a klubhelyiségünkben, ami Hollóháti Hedviget ábrázolja, a fejdíszével együtt.
— Komolyan? — tátom el a számat. — Luna, ez fantasztikus! Oda tudsz vinni minket Harryvel, hogy láthassuk?
— Hát, persze — biccent a szőke hajú lány. — Nem sokszor jár idegen a klubhelyiségünkben, de azt hiszem, ez alkalommal kivételt tehetünk. Hiszen a varázslótársadalom sorsáról van szó, nem igaz?
— De, igen — bólogatok. — Köszönöm, Luna!
Örömömben ugrándozok és tapsikolok.
— Mikor ejthetjük meg a látogatást?
— Akár már most rögtön — feleli a barátnőm.
— Jó, akkor megkeressük Harryt, és...
A mondatom további részét patadobogás nyomja el. Egy-két thesztrál felkapja a fejét a hangra. Ijedten nézek össze Lunával. Csak nem...?
Kentaurok kisebb csoportja tűnik fel a fák között. A lombkoronán átszűrődő fény hatására lótestükön megcsillan a szőr. Van köztük pej, gesztenye, sárga, fekete, szürke, de még vörös színű is. Felsőtestük egytől-egyig izmos, ám nem egy példány bőrét régi és friss sérülések tarkítják. Hajuk félhosszú, arcukon büszke, gőgös kifejezés ül.
— Emberek... — morogja a legelöl álló, gesztenyeszőrű kentaur. — Emberek a mi területünkön!
— Ezek csak kislányok, Goron — legyint egy vörös példány. — Mit kerestek egyedül az erdőben? — néz ránk szigorúan.
