Leszálltam a vonatról Nicole, Laurel és Audrey társaságában.
- Hát... Sokára fogunk találkozni, úgyhogy... sziasztok. - Fordultam Nico és Lau felé, próbáltam viccelődni.
Nicole és Laurel szomorú arcot vágtak, de mögötte ott bujkált a mosoly.
- Sziasztok. - Köszöntünk el mind.
Mind a négyen másfelé indultunk, s a mihamarabbi viszontlátás reményével hazamentünk.
Otthon már a kocsibehajtón vártak, kishúgom, Lena hozzám szaladt és megölelt.
- Hoztál nekem valamit? - Kérdezte csillogó szemmel.
Sértve néztem le rá.
- Hát nem elég az, hogy én itt vagyok?
- Nem.
Lefejtettem magamról a karját, a bőröndöt elvette tőlem, s mögöttem behúzta a szobámba.
Ledobtam cuccaimat, majd elkezdtem kipakolni. Nem volt rá sok időm, készülnöm kellett az évnyitóra.
Komótosan felöltöztem, nyakamba akasztottam a piros virágos nyakláncomat (ami egy kontinensen átívelő barátság jelképe), és a Laurellel egyforma barátságnyakláncomat.
Végre elindulhattam, kicsivel előbb, mint húgom, mert én még fel is léptem. Igen, hugica is elsős lett. :D
A soká való viszontlátás miatt Nico-val és Laurel-el boldogan köszöntöttük egymást, hisz olyan régen találkoztunk.
És ott volt... ott volt Tom is. Felém pillantott, tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott, majd én elfordítottam a fejemet. Azt a tekintetet sosem felejtem el... teli fájdalommal és hiánnyal, megbánással és szomorúsággal. A nyáron túlléptem rajta, más ember lettem. Magabiztosabb, örömtelibb, vidámabb; egy olyan ember, aki tudja, hogy ki az aki igazán értékeli, kivel kell törődnie, és ki az, akire csak vesztegetné az idejét, úgyhogy egyszerűen elfelejti.
Túlléptem rajta. Azt hiszem.
