Egy év.
Egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre beszélhessek vele, és az úgy vágyott közelségében lehessek. Elindult egy változás, már csak kicsit lökdösni, biztatni kell azokat a rögöket, hogy indítsanak igazi, hatalmas lavinát, sodorják el kettőnket, és senki mást.
A mindennapok szürkeségébe egy kis világosságot hozott a vele töltött idő. Hibát követtem el, mikor újra kihívtam beszélgetni. Leültünk egy padra, őszi langyos szellő borzolta hajunkat.
- Merre tervezel továbbtanulni? - kérdezte rövid csönd után.
- Hát... a közelben. Nem akarok messzire menni. - feleltem. - És te?
- Mindenképp messzebb. Miért ragad le mindenki a szomszédos városoknál, miért nem gondolkodtok nagyban? Annyi lehetőség van, miért riaszt el az, ha kicsit távolabb, mint szeretnéd? Hisz tudod: a távolság nem akadály.
- Nem tudom. Nem akarok kollégista lenni. - vontam meg a vállam.
- Pedig kolisnak lenni jó. Tanulhatsz egy kis önállóságot, és sokkal szabadabb vagy, mint ha minden nap haza kellene menned.
- De azért csak van valami ellenőrzés a kolisok felet is, nem?
- Persze, van. Talán még szigorúbb, mint a szülők. De van kimenőd, meg elmehetsz onnan.
- Rosszabb mint a börtön... - nevettem fel, mire rosszallóan rám nézett.
- Miből gondolod?
- Hát... a dutyiban kap az ember ingyen kaját, a koliban fizetni kell érte, meg ott ingyen is tartózkodik, míg neked pénzbe kerül. Idegesítőek lesznek a szobatársak, ez a sitten nem probléma, magánzárkával megoldható. Szóval lásd be, még a börtön is jobb a kollégiumnál.
- Jó, oké, elismerem... - nevetett. Hirtelen abbahagyta, lehajtotta a fejét. - Kérlek, mondd hogy láthatatlan vagyok, kérlek, mondd hogy láthatatlan vagyok... - mantrázta.
- Láthatatlan vagy. - nyugtattam kuncogva.
- Ahh, már késő. - adta fel, és kihúzva magát, az éppen hozzánk érkező személy felé fordult.
- Charlotte? Mikor jössz haza? - kérdezte a nő, aki odalépett mellé.
- Anya... ööö... még órám lesz... majd azután megyek... - nyögte Char, tekintete ijedten cikázott ide-oda.
- Ja, jó... - mosolygott ránk feszülten, majd megfordult és elment.
Char aggódva nézte, amint az anyja hazament, majd a cipője orrát kezdte vizslatni. Rövid idő múlva felsóhajtott:
- Hogy én ezért otthon mekkorát fogok kapni...
- Miért?
- Mert... csak... Mert szokásuk. - mondta, hangja tele volt kétségbeeséssel.
- Sajnálom. - motyogtam zavartan, Char valószínűleg nem is hallotta. - Azt hiszem, jobb lenne visszamenni. - vetettem föl, mire Char felállt és lehajtott fejjel elindult az iskola irányába. Nem tudtam olyat mondani ami vigasztalhatná, így szótlanul ballagtam mellette.
Lassan be kell látnom, hogy ha én hibázom, annak ő issza meg a levét. Nem kéne ezt csinálnom, nem kéne olyat csinálnom, amivel ártok neki. De ez vagyok én: amihez közöm van akár közvetve, akár közvetlenül, azt tönkreteszem, beleértve az embereket is. Talán jobb lenne, ha egyszerűen elengedném, de most, mikor végre kezd minden alakulni? Nem, erre nem vagyok képes.
