Lassan telt az október. A mindennapok szürke érzései közt helyet kapott az öröm, a bánat, az összetörtség érzése, a rettenetes hiányérzet, a halál hagyta űr; a felhőtlen boldogság illúziója, az elégedettség, a mámor; ám idővel mind belefulladt az érzéketlenség tengerébe.
Hirtelen azon kapta magát az iskola diákserege a tanárokkal egyetemben, hogy beköszöntött a november. A reggeli fagy közeli hőmérsékleteket ellensúlyozták a délutáni napsütéses órák. Alkonyatkor a nap fényárba vonta a világot, narancsba fojtotta a világ egyébként színtelen mivoltát.
***
- Kész vagy? Mehetünk? - Kérdezte Laurel, mikor felhívott.
- Felőlem indulhatsz, a kapu előtt várlak. - Mondtam, s letettem.
Öt percre rá Laurel biciklin érkezett a házunk elé, majd együtt elindultunk az iskolai bálba. Néhány perc múlva beléptünk az aulába, ahol egyből megcsapott az ismerős suli-buli szag. Gyűlölöm.
Az ebédlőbe mentünk, ahol éppen előkészítették a büfét, amit nekünk kellett vezetni. Fél héttől voltunk beosztva, de Laurellel jóval előbb munkába álltunk, csak mert semmi más tennivalónk nem volt. Lassan elkezdődött a bál, a résztvevők folyamatosan szállingóztak a büfébe, aztán hirtelen mindenki lerohanta, mi pedig csak kapkodtuk a fejünket és a pénzt.
Nagy forgalmunk volt, másfél órán keresztül szolgáltunk ki a többi diák igényét. Mikor végre egy kis szünetünk volt, sóhajtva leültem az egyik közeli székre.
- Nyújtsd ki a kezed... - lépett az asztalhoz Nicole, és felém nyújtott egy narancssárgán világító karperecet. Szót fogadtam és kinyújtottam, Nicole pedig ráhúzta a kezemre. - Tom küldi. - tette hozzá, mire én azonnal lerángattam a karkötőt, és az asztalra tettem.
- Akkor nem veszem fel. - mosolyogtam keserédesen.
- Ne csináld már! Miért utasítod vissza mindig?! - háborodott fel Nicole, majd dühösen otthagyott.
Továbbra sem voltam hajlandó felvenni a karperecet, így inkább eltettem a táskámba. Figyelemelterelésként újra beálltam a büfébe, pedig az én munkaidőm rég lejárt.
- Charlotte... - Szólított meg egy ismerős hang. Felnéztem és Peter állt előttem.
- Hm?
- Tom beszélni szeretne veled. Tudnál jönni?
Megráztam a fejem és a büfés asztal felé intettem.
- Mi vagyunk épp beosztva.
- Meddig?
- Tíz perc. - mondtam, miután megnéztem a mobilomon az időt.
- Aztán jössz?
- Nem tudom. Meg kell keresni a következő beosztottakat. Amint megvannak, megyek.
- Oké. Akkor megmondom Tomnak. - mosolygott fülig érő szájjal Peter, mire bólintottam.
Hamar megtaláltuk a sorosakat, de nem mentünk ki az ebédlőből. Akar a franc beszélni vele...
Az ígértnél kicsivel több idő kellett ahhoz, hogy rávegyem magam arra, hogy kimerészkedjek a biztonságot jelentő helyről, a büféből. Kimentem, de már teljesen fölöslegesen, mert az általam látottak szerint letett arról, hogy beszéljen velem. Felcsapott a parkett ördögének, és a tömeg sűrűjében kavargott a zöld-piros villódzásban. A falon fel-felbukkanó lézer virágformák, hópelyhek, geometriai minták érdekesebbek voltak, mint maga a bál.
Peter leült mellém a padra, ahol épp Laurel mellett időztem.
- Még mindig ugyanaz a szándéka. - jelentette ki.
- Mi?
- Még mindig beszélni akar veled.
- Nem érdekel. - mondtam savanyúan. - Akkor keressen meg. Én biztos nem megyek.
- Akkor hagyd a fenébe, ennyi erővel. De ő akkor is szeretné. - állt fel, és otthagyott Laurellel.
Nem nehéz kitalálni, mi lett a vége... nem beszéltünk. Mint oly sokszor. Kijelenti, hogy szeretne velem beszélni, aztán arra vár, hogy én kezdeményezzem. Na arra várhat. Ha jól emlékszem, nem én állítottam, hogy mindent másképp fogok csinálni...
Már egy éve, pont ma, november 11.-én tett tavaly vallomást, és azóta egyszer sem beszéltünk, és talán jobb is ha ez így marad.
Szerencsére hamarosan véget ért a bál, s a büfé elszámolása után mehettünk haza, a kényelmet és biztonságot jelentő otthonunkba, ahol Tom keserű pillantása nem kaphat el...
