Meg kell tudnom.
Bosszant a sok gerlepár udvarlása a környezetemben, ideje hogy én is lépjek. Meg kell tudnom, hogy Charlotte egyáltalán kedvel-e engem, vagy hiába erőlködöm.
Nem tétováztam sokáig, miután végeztem az ebéddel, kint vártam Chart. Amint ő is kilépett az ebédlő ajtaján, elébe mentem.
- Char, kérdezhetek valamit...? - kezdtem bele nagy nehezen, minden szót az előzőleg kigondolt forgatókönyv szerint ejtve ki.
Charlotte a szemét forgatva felém fordult és mélyet sóhajtott.
- Ne kímélj.
Mély levegőt vettem, most következik a legnehezebb része. Jó. Most akkor nyugalom, nem lehet semmi baj. Mi rossz történhetne? Esetleg a képembe röhög. Kibírom, már hozzászoktam. Elrohan? Valószínű. De a bennem égő kérdést akkor is fel kell tennem, muszáj tudnom hogy a semmiért küzdök-e ennyire keservesen...
- Már régen meg kellett volna kérdeznem. Sőt, lehet hogy több mint egy évvel ezelőtt ezzel kellett volna kezdenem. Szóval... Te kedvelsz engem? - és kimondtam.
A kérdés ott függött a levegőben, mintegy megfagyasztva az időt. Charlotte tekintetébe bizonytalanság és rémület költözött, először mozdulatlanná dermedt, aztán lassan elkezdett hátrálni, majd szó nélkül megfordult és elment. Reménytelenül rogytam le a mellettem lévő padra, arcomat a tenyerembe temettem. Nem mentem utána, futni hagytam. Ismét. Ez az én gyengém, nem állítom meg ha elmegy. Nem próbálom meg megnyugtatni ha felzaklatom. Alapjaiban véve, már az is hiba, hogy állandóan ilyenekkel bombázom.
Nem érdekel hogy megijedt, akkor is meg fogom tudni az igazat. Ha a válasza igen lesz, tovább fogok küzdeni azért hogy az enyém legyen. Ha pedig nemmel felel, elengedem. Így lesz neki és nekem is a legjobb. Azonban előtte ki kell szednem belőle, hogyan érez, ami nem lesz könnyű dolog, de megéri. Értünk mindenképp megéri.
