- Hé, hahó. - vigyorgott Peter az arcomba, mikor felemelte a kabátomat.
- Mi van? - mordultam rá.
- Valaki szeretne beszélni veled.
- Nem érdekel. Mondd meg neki, hogy elmehet a francba.
- De vele te is szeretnél beszélni. Kint vár.
Erre felcsillant bennem a remény szikrája, de azonnal el is aludt. Ennek ellenére azért levettem a fejemről a kabátot.
- Tuti ugratsz.
- Így görbüljek meg, ha viccelek. - tartozza fel a kisujját behajlítva.
- Biztos? - kérdeztem kételkedve.
- Holtbiztos. Na, gyere. - intett és felsegített.
Kizárt, hogy igaz, de Peter nem szokott hazudni. Nem létezik, hogy Charlotte beszélni akarna velem. Ilyen nincs. Fel kell készülnöm a csalódásra, nagy valószínűséggel nem lesz ott senki. És ha nem is Charlotte akar velem beszélni, hanem valaki más vár? Ezek és még ezer gondolat futott át az agyamon, miközben Peterrel az oldalamon megtettem az ötven méteres távot az aula ajtajáig, és...
Nem viccelt. Ott ült a lépcsőn, plédbe burkolózva, két évfolyamtársunkkal beszélgetett. Amint észrevették közeledtemet, a két másik lány tisztes távolságba húzódott.
Megálltam a lépcső mellett, csak néztem a körülöttem lévőket. Charlotte is figyelt, mindenkit, kivéve engem, rám még véletlenül sem tévedt a pillantása. Peter a két lánnyal együtt a lépcső tetejére ült, így mindennek szem- és fültanúi lehettek. Illetve lehettek volna, ha Charlotte nem ismeri a magánügy szót.
Egy ideig némán ültünk egymás mellett, felettünk a három kísérő, Charlotte a kinti világot fürkészte, én pedig pontosan az ellenkező irányba néztem.
- Na jó, én így nem vagyok hajlandó beszélni. - törte meg Charlotte a ránk nehezedő csendet.
- Hogy? - kérdeztem, mire a felettünk ülők felé intett.
A fentiek gyorsan vették az adást, sietve helyet foglaltak az ajtóknál, biztosítva a nyugodt helyet a beszélgetéshez.
- Szóval... Miért vágtál ekkora hisztit az egészből? - Kérdezte Charlotte.
Haboztam, mert tudtam, hogy őszintének kell lennem, még ha kellemetlen is, mert minden lány kiszimatolja a hazugságot.
- Nos... Hát... Szóval... rengetegszer utasítottál vissza, és tegnap is, ezt még tetézték a maiak, és... egyszerűen sok lett. - nyögtem nagy nehezen, alaposan megválogatva minden szót.
- Milyen maiak?
- Hát... Tudod, a vegyes.
- Milyen vegyes? Mi történt ma?
Tudtam, hogy tudja, de akkor miért kérdezi? Felé fordultam és láttam, hogy mosolyog.
- Tudod jól, mi történt.
- Nem, nem tudom. Avass be.
- Te most szórakozol?
Már nem mosolygott, egyenesen vigyorgott.
- Dehogy. Miből gondolod?
Nevetve fújtattam egyet, belefogtam a magyarázatba.
Mire a végére értem, Charlotte nem mosolygott, ha komolyra fordul a szó, azonnal igazodik hozzá. Amint ara terelődött a téma, hogy én kedvelem, és fájt a számtalan visszautasítás, maga elé bámulva hallgatott. Egyszer sem nézett rám, tekintete mindig került.
- Fázok. Mindjárt jövök, kihozom a pulcsimat. - jelentettem be.
- Nesze itt van, csak ne nyafogj már! - ezzel hozzám vágta a plédjét, de jogosan kérte, hisz már nem egyszer panaszkodtam a hidegre.
- Köszönöm. - kaptam el nevetve, és letettem magam mellé, de nem terítettem magamra.
Újabb hosszas hallgatás, majd a csöndbe Peter hangja hasított.
- Na, hogy megy? - kérdezte fülig érő vigyorral.
Mivel láttam, hogy Char elfordul és valamit sokkal érdekesebbnek talál odakint, én válaszoltam:
- Minden oké.
Peter Charlotte-ra pillantott, majd rosszallóan rám.
- Tom, hát nem látod, hogy vacog? Takard már be a pléddel!
Én meglepődtem, de azért felemeltem az említett lovas takarót.
- Meg ne próbáld! - kapta ki Char dühösen a kezemből, mire Peterrel összenéztünk. Ki érti?
- Menjetek máshová! Jönnek valakik! - kiáltott oda a fent említett évfolyamtárs.
- Tudok egy helyet. Erre. - intett Char egy közeli telefonfülke felé. Na jó, nem a Harry Potterben vagyunk, a láthatáron sem volt telefonfülke (főleg mert zárt épületről vagyon szó) Szóval intett a szemben lévő folyosó felé.
Határozottan ment előre, majd a csonka folyosó felénél megállt egy barnára mázolt ajtó előtt. Óvatosan megfogta a kilincset és lenyomta. Elénk tárult egy... a sötétbe borult belső udvar a tornaterem és az iskola közt. Pedig számítottam minimum egy Avalonra.
Rettentően hideg volt, főként rövidnadrágban és pólóban, de azért leültem a szintén vacogó Char mellé, aki bár pléddel volt, csattogtak a fogai.
- Kihozom a kabátomat. - felálltam és kiléptem az ajtón, elfutottam az aulába nyíló ajtóig, és megkértem Petert, hogy hozza el a kabátunkat. Lelkesen, rohanvást ment és érkezett, odafelé üres kézzel, vissza pedig két kabáttal.
- A tiédet is kihozattam. - léptem ki a kis udvarra, majd leültem Char mellé.
- Köszi. - mondta halkan, majd letette maga mögé.
- Vedd fel. - kértem.
- Nem fázok.
- De igen.
Char vacogó fogakkal a fejét rázta.
- Látom, hogy fázol. Vedd fel, legalább az én kedvemért. - próbáltam kedvesen kérni.
- Azért meg főleg nem fogom. - ellenkezett.
Nem röhöghettem a képébe, így csak magamban kuncogtam makacsságán.
Beszélgettünk azz eresz alatt ülve, miközben a szél besodorta hozzánk a hideg esőcseppeket. Beszéltünk a nyárról, az elmúlt egy év történéseiről. Hogy miért nem történt semmi, hogy mit bántunk a legjobban, mi az aminek örültünk, milyen háziállataink vannak(?), és egyéb banális témákról, de azért mindketten tudtuk, hogy ezt nem így kellett volna. Mindent meg kellett volna magyaráznom és bocsánatot kérnem, és elmondani mindenről az igazat, de arra egy alkalmasabb időpontban kerítek sort.
Véget ért a verseny, és mintha csak meg sem történt volna az a beszélgetés... Egyszerűen levegőnek nézett mikor az ajtónál vártam, hogy lejöjjön az öltözőből, és akkor is, mikor kifelé menet nem engedett maga mellé. Hiába, a barátai mindig is sokkal előbbre valóak lesznek, mint én.
Habár egy órára változott köztünk valami... talán megindult, és igazi, nagybetűs Változás van a láthatáron, de újra visszazökkentünk a régi kerékvágásba. Hiába, ha valami már túl sok ideje változatlan, nem lehet néhány óra alatt világot váltani, nemde?
