Beléptem a szobába, ahol a kinti hideg után kellemes meleg fogadott. Peter az ágyán ült, az ajtó nyitódására felpillantott, majd mikor meglátott, elmosolyodott. A saját ágyamhoz mentem, levetettem magam. Peter odaült mellém.
- Na, mi volt? - kérdezte fülig érő szájjal.
Elvigyorodtam.
- Semmi.
- De mesélj már... légyszi... - kérlelt Peter csillogó szemmel.
Feltámaszkodtam és ránéztem.
- Mit szeretnél tudni?
A kérdés hallatára Peter arca felragyogott és kibökte:
- Mindent.
- Nem történt semmi. De komolyan. Csak beszélgettünk. - néztem a szemébe nyomatékosan, és igyekeztem közben nem mosolyogni. Peter lebiggyesztette a száját.
- Hát jó... ha nem akarod elmondani, majd elmondja ő. Holnap megkérdezem. - hagyta annyiban, és visszament a saját ágyára.
Visszafeküdtem, és azonnal elleptek a gondolataim. Eszembe jutott néhány szava, és hogy mennyit vártam én ezekre. Hogy lehettem ilyen gyáva eddig? Minden időmet elvesztegettem, és mindjárt itt az év vége, ő elmegy, én otthon maradok, szinte alig fogom látni, és... hiányozni fog. Én neki ugyan nem, de számomra nem lesz nap, amikor ne hiányolnám a szavait...
***
Hangos madárcsicsergésre ébredtem, a nyitott ablakon bezúdult a késő tavaszi hideg levegő. Felkeltem és kipillantottam az ablakon. Lombot láttam, zöld lombot. Csodás. Ekkor eszembe jutott a tegnap este, mire önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Vidáman felöltöztem, amíg a többiek aludtak, majd összepakoltam a bőröndömet.
Lassan ébredezett az egész szálló, az ajtók mögül ki-kijártak az álmos emberek, és mikor én már kint álltam a szobaajtónk előtt, Charlotte is kijött a szobájukból Laurel-lel az oldalán. Char fáradtan nekitámaszkodott a korlátnak, és hosszan pislogva, álmosan figyelte a szálloda udvarán focizó fiúkat.
Hamarosan mindannyian kaptunk egy-egy szendvicset, mellyel útnak indítottak bennünket ismét a sportcsarnok felé. Charlotte még mindig nem ébredt fel teljesen, de mikor elindult a csapat, megállt, és segítőkészen felajánlotta a segítségét egy kislánynak. Az örömmel vette az ajánlatot, és átadta Char-nek a sporttáskáját, aki rátette a nehéz batyut a bőröndje tetejére.
- Ne segítsek? - fordultam felé, mikor a lefelé vezető meredek lépcsőn hurcoltuk végig a táskáinkat.
- Nem kell. - morgott idegesen.
- Hát jó.. - hagytam rá, és előrementem.
Most hosszabbnak és nehezebbnek tűnt az az út, amit tegnap este busszal tettünk meg, de valahogy csak túléltük. Az aszfaltozott térre érve bevártam Charlotte-ot, aki néhány méterrel mögöttem jött.
- Cica! Ott vannak a cicák! Megyünk cicázni? - kérdezte csillogó szemmel Laurel felé fordulva.
- Aha! Már mehetünk is! - lelkesedett a barátnője is, én pedig önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Hol vannak? - kérdeztem.
- A legszélső étterem lépcsőjénél. - felelte, és Laurel mellé sietett. Ennyit kaptam a figyelméből, de én ennek is örültem.
***
Nyögve-nyelve folytatódott a verseny, annyival szerencsésebb helyzetben voltam az átlagnál, hogy én már tegnap kiestem, így nem kellett játszanom többet. Közben szinte mindenre volt időm, meglátogattam a Charlotte által említett macskákat, elmentem a lelátóhoz, sétáltam a parkban, de sehol sem találtam a helyem.
Charlotte-nak három meccse volt aznap, mindegyiken ott voltam, bátorítottam a jelenlétemmel, de szemmel láthatóan nem volt szüksége rá, hisz minden meccsét megnyerte... egészen az elődöntőig.
***
Lement az összes meccs, megtörtént az eredményhirdetés. Hivatalosan is vége az utolsó itteni versenyemnek. Keserédes érzéssel töltött el a gondolat, hogy többé nem láthatom ezt a helyet -legalábbis egy ideig biztosan nem. A nagy csapat megindult, ki a csarnokból. Elindultam én is, tettem egy lépést, majd megálltam, és Charlotte-ra pillantottam, aki szomorúan nézett vissza a teremre. Követtem a tekintetét, és hirtelen valami melegség járt át. Van valami varázsa ennek a helynek, valami titokzatos, rejtelmes, de semmiképp sem kellemetlen.
