Szerdán tanítás után kiléptem az ebédlőből. Tom ott állt a táskája mellett az aula egyik padjánál, éppen szedelőzködött. Mivel túl közel volt hozzá az én cuccom, a kelleténél kicsit nagyobb ívben mentem oda a biztonságot jelentő, ismerős tárgyakhoz. Hátamra kaptam a táskámat, kezembe vettem a kabátomat, és szapora léptekkel indultam meg a kijárat felé. Tudatában voltam annak hogy Tom közvetlenül mögöttem van, de igyekeztem nem venni róla tudomást.
Ő is fürgébben lépkedett, de még mindig a hátam mögött volt, úgy szólt hozzám:
- Most Peter azt mondja, hogy azért nem jöttél mert én tudok valamit a mit nem kéne, te meg azt állítod, hogy nem mondtál neki ilyet. Most kinek higgyek? - kérdezte, mire nem reagáltam. - Ha Peternek adok igazat, te leszel dühös rám, ha meg neked, akkor ő sértődik meg... - folytatta.
Felemelt fejjel mentem tovább, csak akkor voltam hajlandó válaszolni, mikor a Főtér térkövekkel kirakott területére léptünk.
- Te döntöd el, kinek hiszel. - sóhajtottam, bár még mindig nem értettem, miről beszél.
- Jó, de... á, nem érted, ugye? Pont ezt nem tudom eldönteni. Kinek kéne hinnem?
- Annak aki igazat mond, mondjuk? - tártam szét a karom.
Tom idegesen a hajába túrt, és folyamatosan beszélt, miközben én egyre jobban balra kanyarodtam, próbálva minél távolabb kerülni tőle, de ő jött utánam.
Lassan kezdett összeállni a kép.
Szóval, szombaton Tom beszélni akart velem. Megkérte Petert, hogy kérdezze meg tőlem, hogy megyek-e. Mármint beszélni vele. Aztán Peter úgy tett, mintha tényleg megkérdezné, csak közben sehol semmi, és azt mondta Tomnak, hogy ÉN azt mondtam, hogy azért nem megyek, mert tud valamit, amit nem tudhatna. Tom erre megsértődött és játszotta az összeomlott hősszerelmest, és ennek folytán került vissza a jegyzetfüzet hozzám.
Én meg ott állok értetlenül, mint egy idióta, és nem értem, mi miért történik, ki miért haragszik. Én, ennek a középpontjában, semmiről sem tudok.
Esküszöm, ez bonyolultabb mint valami béna tinidráma.
- De én nem akarom egyikőtöket sem magamra haragítani... - túrt bele idegesen a hajába.
- Engem már nem is kell. - vontam vállat hanyagul. - Felőlem úgy sértődsz meg ahogy akarsz.
De bárcsak ezt ne olyan módon tenné, hogy az a nyomorult ajándéka visszakerül hozzám... már másodjára.
- De nem... nem akarom hogy haragudj rám, mert akkor még jobban elkerülnél. - hangja csupa keserűség, szeme az enyémet kereste, de én ádázul a kerítést néztem, ami mellett mentünk.
- Oké, akkor szia. - köszöntem el hirtelen, és átléptem a térdmagasságban húzódó beton kerítésmaradványt. Innen már csak átlósan kellett mennem végig egy sík részen, ami csupa fű, sehol egy épület. És ennek a semminek a végén várt az Otthon.
- És most még le is vágja az utat... - nevetett kényszeredetten Tom. Még vissza akartam valamit szólni az utolsó szó jogán, de inkább nem tettem, anélkül mentem előre hogy hátrapillantottam volna. Ennél jobban már úgysem haragudhatok rá. Vagy mégis?
***
Öt perc volt a kezdésig. Utolsó előtti próba, szombaton lesz a bál, ahol eltáncoljuk a keringőt.
- Én hazamegyek. Nem akarom ezt. Valaki jön? Nem? Oké, sziasztok. Heló. Nem maradok. Nem csinálom. Visszalépek. Laurel, elmegyünk? Te sem akarod, ugye? Főleg nem ruhát próbálni... nem. Megyünk haza. Jöttök már? Én már itt sem vagyok... - fakadtam ki, mikor kint álltunk a próbaterem ajtaja előtt. Csak egy kicsit pánikoltam be.
- Gyertek! - kiáltott ki a tánctanár az ajtón az odakint csoportosuló diákoknak.
- Vááááááááááááá!!! - szalad ki egy néma sikoly a számon, de remélhetőleg senki sem hallotta.
Felvettük a cipőket, és amíg Laurelék csoportja ruhát próbálni ment, mi táncoltunk. Hátraküldtek minket a hátsóajtóhoz, onnan kezdtük a bevonulást. Tom felém emelte a kezét, tenyérrel fölfelé, én pedig félve ráhelyeztem az ujjaimat.
Elindult a zene. Csodálatos volt. Ciki dolog a keringő próbán elérzékenyülnöm? Besétáltunk a helyünkre, és megálltunk egymással szemben, de én nem néztem rá. Elkezdődött a keringő dal, mi pedig tánctartása álltunk. Hihetetlenül gyorsan kellett kapcsolni, egyik lépés a másik után, teljes koncentrációt igényelt, de mi még így is belerontottunk, habár csak egy apró hiba volt.
Amint letáncoltuk, visszaálltunk a kezdés helyére, és a tanár megosztott velünk néhány dolgot.
- Túl sokat sétáltok, így nem fogtok odaérni...
- De mi szeretünk sétálni. - szóltam hozzá félhangosan, csak néhányan hallhatták.
Tom hozzátette:
- Kilométerhiányunk van.
A szemeimet forgatva mélyet sóhajtottam. Mióta ismer ilyen szavakat?
Még kétszer táncoltuk el, be-és kivonulással együtt. Mi is felmentünk a próbaterembe felvenni a ruhákat. A párjaink, köztük Tom is, hazamentek.
Mikor beléptem a világos és tágas helyiségbe, szinte tátva maradt a szám. Rengeteg fehér ruha, amiken megcsillant a lámpák fénye, a gyöngyökkel kivarrt felső rész pedig mintha maga árasztott volna fényt. Ekkor megpillantottam Laurel-t. Odamentem hozzá és rámosolyogtam.
- Ez gyönyörű. Ez az egész annyira hihetetlen...
- Keressétek meg a ruháitokat! - utasított sietve a varrónő.
Hamar megtalálták nekem az enyémet, és az egyik sarokba elvonulva felhúztam magamra mind az abroncsot, mind a szoknyát. A mellkasomon keresztbe font karral ácsorogtam arra várva, hogy befűzzék a ruhám hátulját. Mikor nagy sokára sorra kerültem és be lettem fűzve, úgy lihegtem, mint egy kutya - ugyanis csak apró adagokban tudtam levegőt venni.
Mikor a tanárnő kiengedett a kezei közül, arrébb mentem és megpördültem a tengelyem körül. Végre... végre egyszer tényleg elviselhető kinézetűnek érezhettem magam. Olyan igazi hercegnősnek... Királynői módra vonultunk le a terembe. Vicces volt látni ahogy a többiek a magassarkúikban botladoznak az abroncsos szoknyával a lépcsőn, miközben én játszi könnyedséggel vettem a fokokat - topánkában.
Mindenkit jól megnéztem magamnak. Mindenki gyönyörű volt, és most egy kicsit én is annak éreztem magam. Egy mesebeli hercegnőnek, akinek már csak a herceg hiányzik az oldaláról hullámos papagáj-fogat húzta hintón.
Hamar levetették velünk, pedig örömmel hazamentem volna benne. Olyan álomszerű az egész... Néhány nap múlva itt a bál, és mind-mind gyönyörűek leszünk, és a párjaink elámulnak, és a szüleink büszkén könnyeznek, és a testvéreink irigyen-büszkén mosolyognak, és a tanáraink nosztalgiázva, sírva szemlélnek majd minket, a gyerekeket, akik voltunk, a fél-felnőtteket, akik lettünk, és azokat az embereket, akiket ők tettek azzá, amik...
