*Néhány nappal később*
A szobámban üldögéltem, mikor üzenetet jelezve pittyegett a telefonom. Cookie épp kint röpködött, a hirtelen zajra felém kapta kis buksiját és hangos szárnycsapások közepette leereszkedett mellém az ágyra.
A Nicole-lal és Laurel-lel közös csoportba írt valaki.
Laurel: Szóval, van ez a képekre szavazós verseny. Meg kell nyerni, mert nekem kell az a közönségdíj, kiket kérjünk meg hogy szavazzanak?
Amint végigolvastam, bevillant néhány név.
Mrs. Huli (Én): Nem tudom. Kihasználom az ázsiai ismertségeimet és a nagy családban rejlő hasznot, de többet nem nagyon tudok...
Ekkor eszembe jutott még valaki.
Megnyitottam Tom ablakát és nagy körültekintéssel buzdítottam szavazásra.
Charlotte: Lenne egy óriási kérésem. :) Támogatnál három rászorulót egy szavazattal? Az alábbi linken az utolsó öt képre kellene.
Minden szót megfontoltam, majd miután megfelelőnek véltem, elküldtem, és alá beszúrtam a linket.
- Cookie, szerinted így jó? - fordítottam az eszközt madaram felé, aki értetlenül nézett rám. Letettem mellé a mobilomat, ő pedig dühösen megcsipkedte. - Mi bajod? Az hogy egyáltalán írtam neki? Igazad van, hiba volt. Máris megbántam.
Hirtelen furcsa hangot adott ki, Cookie hátraugrott. Felkaptam a mobilt, Tom látta az üzenetet... semmi reakció. Hát jó.
Másnap az iskolában minden embert azzal kergettünk, hogy szavazzanak. Nicole Tom-ot is megkérdezte, aki azt mondta, már szavazott. Ez új reményt adott nekem, újra érezhettem hogy számíthatok rá.
Teljesen feldobódva mentem haza, ahol megnéztem, kik szavaztak már. Tom nevét kerestem, de nem találtam. Fellobbant bennem a harag. Nem csak hogy nem lehet rá számítani, de még hazudik is. Újabb csapás.
Egy nappal később, csütörtökön meg is lett az eredmény, harmadikok lettünk, nem mi nyertük a közönségdíjat. Pedig annyira keményen próbálkoztunk, de mikor a másik két csapatnak 200 akárhány szavazata volt, nekünk meg 120 x, feladtuk.
Pedig annyira küzdöttünk. Még akkor sem adtuk fel, mikor negyven szavazattal le voltunk maradva. Pedig annyira, annyira... :(
Vasárnap megnyitottam Tom chat-ablakát.
Charlotte: Kösz. Jó hogy ennyire lehet rád számítani. :'(
Csak egy nappal később érkezett válasz.
Tom: Szuper. Már megint ez lesz.
Charlotte: ?
Tom: Megint el fogsz kerülni egy félreértés miatt.
Értetlenül pislogtam a mobilom kijelzőjére, miközben élvezettel majszoltam a müzlimet.
Charlotte: Miféle félreértés miatt?
Megint várnom kellett egy napot a válaszra. Kedd reggel volt, lehuppantam Nicole mellé.
- Amúgy... mi azt hittük hogy nem szavazott, pedig igen... - szólalt meg.
- Ki?
- Tom. - Nicole felpillantott, bennem pedig felébredt a bűntudat.
Becsengettek, én pedig visszamentem a helyemre. Épp azon gondolkodtam, hogy bocsánatot kellene kérnem Tom-tól, amiért úgy lehordtam, de Joseph közbeszólt:
- Hé, Char, láttam mit irkáltál a Tommal! - mondta hátrafordulva.
- Szuper. - mormogtam, és a bűntudat egyből elszállt, a helyébe harag költözött.
Jose visszafordult Dan felé, és halkan ecsetelni kezdte a Tommal folytatott beszélgetéseimet. Ökölbe szorult a kezem. Pont Jose-nak?!
Délután erőtlenül rontottam be az ajtón.
- Cookie! - kiáltottam, mire madaraim hangos rikoltozásba kezdtek. Ledobtam a táskámat az ágyam mellé, és a kalitkához rohantam. Visszafordultam, mert elfelejtettem becsukni az ajtót. Miután egy közepesen erős rúgással a helyére küldtem, mosolyogva nyitottam ki a kalitka ajtaját. - Gyere ki szépen. Maminak szüksége van rád.
Cookie bizonytalanul méregetett, igyekezett megfejteni különös viselkedésem okát. Pittyent a telefonom. Elfordítottam madaramról a tekintetemet, és felkaptam azt az idegesítő kütyüt.
Tom írt.
Tom: Azt hiszed hogy én nem szavaztam és már megint engem szidsz.
Szinte remegtem dühömben. Még jó hogy őt szidom, mikor egy idióta. Csessze meg.
A Gif-ikonra mentem, a keresőbe beírtam egy kifejezést: "Go fuck yourslef", mire kiadott jobbnál jobb gifeket. Kiválasztottam egyet és elküldtem neki.
Néhány perc múlva látta. Azóta egy egész hét telt el, de szokásához híven semmi reakció. Imádom hogy ennyire lehet rá számítani...
