Hétfőn fájó fejjel és égő szemekkel mentem iskolába. Érzelmileg labilis állapotban voltam, úgy éreztem, bármely pillanatban előtörhetnek könnyeim.
Mikor felértem a második emeletre, leültem Nicole mellé a folyosón lévő padra. Épp Tom is kijött a terméből, mire Nicole hirtelen felpattant, nagy hévvel és gyilkos tekintettel odasétált hozzá.
- Elástad magad. - mondta fenyegetően Tom szemébe nézve.
- Mit tettem? - kérdezte Tom megszeppenve, kezét maga elé tartva. Pillantása segélykérőn felém vándorolt, de én elfordítottam a fejem.
Azt hiszem, ha tekintettel gyilkolni lehetne, szegény már nem élne. Bárcsak így volna, mert békülő szándékából még nagyobb harag lett, s csak még több fájdalom. Legalábbis számomra.
***
A hét utolsó napján Tom nem jött iskolába, focizni volt valamely szomszédos városban...
A szeptember a végét járta, én pedig a Főtéren ültem az egyik pavilonnál Peter társaságában, aki a balul elsült sétáról kezdett faggatni.
... - És nem adsz neki még egy esélyt? - kérdezte már sokadjára.
- Nem hiszem. Minden döntésének én iszom meg a levét, és én ezt nem akarom. Nincs több esély.
- Még egy utolsó sem? - nézett rám reménykedve.
- A negyedik utolsó? Na nem. Nincs az az isten.
- De olyan aranyosat készített neked... Nem kaptál VALAKITŐL a napokban egy papírt?
- Nem. Mit kellett volna kapnom? - néztem rá értetlenül.
Ekkor beszélgetésünket megzavarta az éppen megérkező kisbusz zaja, ami a focistákat vitte. Vagyis akkor épp hozta, sajnos. Leszállt néhány fiú, s legvégül Tom is.
- Hé. Tom! Szia! - Kiabált oda Peter Tomnak, mikor az éppen a buszmegállóba tartott.
Tom csak intett neki és továbbment. Még szerencséje.
Elfeledve az előbbi közjátékot tovább beszélgettünk. Lépteket hallottam a hátam mögül, majd egy ismerős alak árnyéka bontakozott ki a macskakövön, s az ismerős árnyékból kinyúló ismerős kéz letett mellém egy papírlapot.
Megfordultam, és Tom távolodó alakját láttam eltűnni az út melletti fák árnyékában. Utána akartam szólni, de büszkeségem közbeszólt. Visszafordultam, majd utálkozva megbökdöstem az üres oldalára fordított négy oldalas lapot. (?)
- Nézd már meg! - unszolt Peter, aki mellettem ülve szemlélte a fecnit.
- Nem akarom. Hol egy kuka? - pattantam föl hirtelen, a tekintetemmel egy szemetes után kutatva.
Peter visszahúzott a padra és felfordítva kezembe nyomta a gyerekes rajzokkal díszített papírt.
- Nézd meg. Most. Kérlek. - tagolta túlartikulálva.
- De tudom hogy te csináltad. Így nem ér semmit. Szánalmas.
- Nem az egészet én csináltam. - szabadkozott Peter. - Kitépte a földrajz füzetének közepéből ezt a négy lapot, és megkért hogy rajzoljak rá valamit.
- Szóval képes volt egészen négy lapot odaadni a füzetéből?! Micsoda önfeláldozás! - legyeztem magam tettetett áhítattal.
- Ne kritizáld, szerintem aranyos gesztus. - mosolyodott el Peter.
- Na jó, én mentem. Minél hamarabb rá tudom dobni a tűzre ezt a vackot, annál jobb. - intettem a közeli házunk felé, majd elindultam.
- Meg ne próbáld!
- Első dolgom lesz! - Kiáltottam vissza félútról.
Amint hazaértem, dühösen rontottam be a bejárati ajtón. A szobámban ledobtam a táskámat, majd levetettem magam az ágyra. A kezembe fogtam a lapot és alaposan megszemléltem. Röhejesen béna volt. Még annyit sem ér hogy elégessem. A mobilomért nyúltam, bekapcsoltam rajta a wifit. Két üzenet jött Tomtól.
Tom: Bocs hogy csak úgy leraktam de majdnem lekéstem a buszt.
Tom: És azt elfelejtettem ráírni a lapra: ha adsz még egy esélyt és elölről kezdhetjük az egészet, akkor mindent másképp fogok csinálni.
Egy pillanatra ledermedtem. Összeszorult a szívem, szememet égették a könnyek, de nem tudtam mit felelni. Magamban már lezártam. Eljátszotta az utolsó esélyét és nincs több. Vagy mégis? Nem. Nem teszem ki magam megint az ő szadista játékainak ahol mindig csak én szívom meg a végén nem többet ilyen nem lesz már megígértem magamnak nem nem nem jaj hol egy zsepi mindjárt elcsöppen az orrom de ennek akkor sem lehet csak úgy véget vetni nem tűnhet el csak úgy a mindennapjaimból...
Sírógörcsöt kaptam, miközben ezer gondolat pergett le az agyamban. Segítség kell. Megnyitottam Nicole chat-ablakát és bemásoltam Tom üzenetét.
Charlotte: Szóval ezt írta. Mit kéne válaszolnom?
Nicole: Hát... akarsz neki még egy esélyt adni vagy sem?
Charlotte: Igen. Nem. Nem tudom.
Nicole: Döntsd már el...
A plafonra meredve gondolkodtam. Végiglatolgattam az összes lehetséges buktatót, a hátrányokat, az előnyöket. S ekkor villámként csapott belém a felismerés: akármennyire haragszom is rá, s bármennyire is megbántott, én akkor sem akarom még elengedni.
Charlotte: Oké. Kap még egy esélyt. Egy utolsót.
Nicole: Oké. Akkor írd neki ezt:
Nicole: Utolsó. Vésd az eszedbe hogy utolsó. És nagyon vedd komolyan hogy utolsó!
Charlotte: Köszönöm. Te vagy a megmentőm.
Miután kihálálkodtam magam, bemásoltam Nicole szövegét Tomhoz és egy mély levegővétel után, remegő ujjal lenyomtam a küldés gombot. Innen nincs visszaút.
