Fájdalmas volt a nyár, és most fájt újra látnom Charlotte-ot. Nem tudom, hogy csak én látom-e így, vagy tényleg megváltozott. Már nem az a lány volt, akinek tavaly novemberben vallomást tettem. Teljesen más lett, magabiztosabb, vidámabb, és végre nem félt megmutatni magát, ki mert lépni a fényre.
Volt egy kis összezördülésünk júliusban, azóta nem válaszolt az üzeneteimre. Lehet, hogy egyszerűen elfelejtett?
Ráemeltem a szemem, pillantásunk találkozott. Azonnal elkapta a fejét, visszafordult barátaihoz. Nem, nem felejtett el. Akkor csak haragszik, de teljesen jogtalanul, hisz nem én beszéltem a háta mögött holmi jöttment pasikkal. Sőt, azt hiszem, még nem is tudok mindenről...
Gyakran figyeltem az évnyitó alatt. Nem nézett felém többet, ha mégis, akkor nagyon jól titkolta.
-...És ezennel a Szent Waldorf Iskola 2016/17-es tanévét ünnepélyesen megnyitom! - Kiáltott lelkesen az igazgató, a diáksereg pedig kelletlenül tapsolt. Mindenki komoran állt, egyedül Char ajkán játszadozott vidám mosoly.
Ezután felvonultunk a termekbe, s az osztályfőnökök ismertették az év eleji tudnivalókat. Unottan bámultam magam elé, miközben a tanárunk magyarázott. Odakint ragyogóan tűzött a nap még e délutáni időpont ellenére is. Kipillantottam az ablakon, az iskola udvara üresen állt, akárcsak az én szívem.
Az nem létezhet, hogy ez az év is anélkül teljen el, hogy beszéltem volna Char-rel. Muszáj közelebb kerülnöm hozzá, különben örökké bánni fogom hogy nem használtam ki a lehetőségeket.
Itt az ideje békejobbot nyújtani.
