A keringő utáni hétfőn az iskola udvarán futottam össze Char-rel. Odaléptem hozzá és megkérdeztem:
- Te örültél mikor végeztünk a keringővel, ugye?
Char rám nézett a szeme sarkából, próbálta felmérni a hangulatomat.
- Miért? - kérdezett vissza, hangjában bizonytalanság csendült.
- Akkor már nem kellett velem táncolnod.
Erre a mondatomra Char felém fordult, majd megint elfordította fejét, nem válaszolt. Rövid gondolkodás után bosszúsan kérdezte:
- Szóval megint hisztizni fogsz?
- Igen. - vontam vállat.
- Szuper. És elárulod, miért? - sóhajtott mélyet, reményvesztett pillantása kerülte az enyémet.
Elmosolyodtam.
- Azért mert nem fogok.
Charlotte összevont szemöldökkel fürkészte az arcomat.
- Most összezavartál...
Magamban ujjongtam. Végre sikerült összezavarnom, végre kicsit én érezhettem felsőbbrendűnek magam. Neki ez láthatóan nem tetszett, erre még szélesebb lett a mosolyom.
- Most olyan voltam mint te. Időnként érthetetlen. - adtam végül magyarázatot.
Erre a mondatra szeme megvillant.
- Én sosem vagyok érthetetlen. - mondta fennhéjazóan, többet nem pillantott rám.
Ezen nevetnem kellet. Még hogy soha!
- Szerinted. Viszont egy csomószor azt sem értem, hogy miért teszed azt, amit.
- Például?
- Hát... amikor elkísértelek, de te inkább lekanyarodtál, pedig én csak beszélni akartam veled.
- Miért?
Megint egy kérdés. Utálom a kérdéseit. Csak én veszem észre hogy állandóan kérdez, de ha őt kérdezik, kitér a válasz elől?...
- Nem értettem hogy miért kerültél el. - ekkor ránéztem, de Char csak megvonta a vállát és elmosolyodott.
- Mert nem volt miről beszélnünk.
Szólásra nyitottam a számat, mire Char egy bocsánatkérő pillantás kíséretében otthagyott. Már megint övé az utolsó szó. Utálom. Utálom, utálom, utálom! Egyszer én fogom faképnél hagyni, még ha belegebedek is!
