Talán hibát követtem el, mikor elhatároztam, hogy beszélek vele. Talán hibáztam akkor is, mikor tényleg megtettem. A pillanat hevében gyakran hozunk helytelen döntéseket, de ezt nem éreztem annak.
- Ma is a macska ébresztett? - kérdeztem Tomtól másnap, mikor a folyosón összefutottunk.
- Igen. Rám ugrott. Jobb mint az ébresztőóra. - nevetett.
- Örülj, hogy nem madárrikácsolás ébreszt. Hajnalban.
Bólintott. Tartalmas beszélgetés volt, téma hiányában már az elején halálra volt ítélve.
- Figyelj... Nem akarsz eljönni velem sétálni ma délután? Beszélhetnénk... - Nyögte nagy nehezen.
- Nem. Felejtsd el.
- Ó, oké. De miért nem?
- Egyszer már belementem és koppantam. Semmi szükségem erre még egyszer.
- De most ígérem, hogy elmennék.
- Nem érdekel. Már eljátszottad a bizalmamat. - mondtam, mire lehajtott fejjel kullogott tovább mellettem. Az aulába érve leültem az egyik padra.
- Nem jössz ki? - kérdezte Tom.
Megráztam a fejem és Laurelék felé intettem.
- Maradok.
Bólintott és megállt a pad mellett.
Egy ideig némán figyelt bennünket, majd mélyet sóhajtott és megkérdezte:
- Miért utasítasz vissza állandóan? Azt hittem, szombaton minden helyre jött, és minden oké köztünk. Vagy nem így van?
- Már miért lenne minden rendben? - nevettem fel keserűen. - Azt hiszed, egy beszélgetés majd megoldja helyetted a problémákat? Valld be magadnak is végre: ha én nem veszem fel a nadrágszerepet, máig sem beszélünk.
- Most azzal van a baj, hogy én nem beszéltem veled eddig? - kezdett derengeni előtte a kép.
- Nem, dehogy, csak... na mindegy, nem lényeg. - intettem le keserűen.
Tom némán bólintott, arcáról sütött a tanácstalanság. Tudom hogy mondanom kellett volna valamit, de egy szó sem jött a számra, így én is szótlan maradtam. Talán ennyi lesz köztünk. Szótlan közelség.
