- Hé, Char... - lépett mellém hirtelen Tom, majd egymás mellett baktattunk fel a lépcsőn. Úgy látszik, a lépcsők megindítják a beszédvágyát.
- Hm? - fordultam felé.
- Mindjárt karácsony.
- Tudom. Egész pontosan öt nap múlva...
- Tőlem mit kérsz ajándékként? Csak azért kérdem, mert mindenképp szeretnék adni valamit.
Meglepődve néztem rá, mindenféle béna kérdésre számítottam, csak erre nem.
- Nálunk nem szokás kérni. Légy kreatív és gondolkodj. - mosolyogtam.
- Ööö... oké. - bólintott határozatlanul.
- És te mit szeretnél?
Erre, mintha ez magától értetődő lenne, habár félénken, de rávágta:
- Én, tőled? Hát... csak egy napot veled...
Miután kimondta, félve nézett rám, tartott a reakciómtól.
- Elég drága ajándék, nem gondolod?
- Nem tudom... - hezitált.
- Csak akkor, ha jó voltál az évben. Te hogy látod?
- Közepes... - bökte ki.
- Az még nem elég... - mondtam egy mély sóhaj kíséretében.
- Oké, rossz voltam, mert megbántottalak. Így már jó?
- Addig nem, míg kvittek nem leszünk. - hagytam a levegőben a beszélgetés végét, majd mosolyogva otthagytam. Igen. Ki fogom egyenlíteni a számlát, és fájni fog neki, erről gondoskodni fogok.
