Tom: Beszélgetni vagy valami.
Ez az üzenet várt reggel miután felkeltem. Mit akar takarni az a "vagy valami"? Ezen agyaltam, miközben még abban sem voltam biztos, hogy akarok-e vele beszélni. Hisz eltűnt egy egész nyárra, mikor annyi mondanivalóm lett volna, de mostanra annyi minden gyülemlett fel bennem, hogy fogalmam sem volt hol kezdhetném. Azért adtam egy esélyt.
Charlotte: Elődöntők alatt úgyis ott kell lennem, akkor majd beszélhetsz.
És részemről valóban csak ennyit szándékoztam megtenni. Ott lenni és meghallgatni.
A Nemzetközi második napja volt, folytatódtak a csapatmeccsek. Mi még játszottunk egyszer vagy kétszer, míg eldőlt a helyezésünk. Az utolsó meccs után fáradtan rogytam le a cuccom mellé.
- Megyünk öltözni? - kérdeztem Laurel-től rá sem nézve, de tudtam hogy bólintott. Ő felbotladozott a lépcsőn útban a színpad mögötti öltözőkhöz, én pedig hazafelé vettem az irányt, ami annyit jelentett hogy átmentem az út másik oldalára.
Fáradtan lefejtettem hátamról a tornazsákomat, majd ledobtam az ágyra. Elindultam kifelé a konyhába, de megtorpantam a tükör előtt. Belenéztem, de nem magamat láttam, csak egy fáradt, szomorú lányt, akinek néhány hét múlva rengeteg mindenről kell lemondania.
Végiggondoltam, mit fogok hátrahagyni. Elsősorban a papagájaimat. A családomat csak hétvégente fogom látni. A barátaimat talán még ritkábban. Edzésre csak péntekenként tudok járni. Mindenki eltűnik a mindennapjaimból, akiket eddig ismertem. És magam mögött kell hagynom Tomot is. Megráztam a fejem és szigorúan meredtem a tükörképemre.
Most fejezd be a szomorkodást és öltsd fel a legvidámabb arcod, majd sétálj ki az ajtón, és éld úgy a nyarad utolsó napjait, ahogy az egész nyarat akartad! - buzdítottam magam némán, s amint felfogtam hogy tényleg ezt akarom tenni, felöltöztem, a tornazsákomba bepakoltam a legszükségesebb dolgokat, majd egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben. Elégedettnek és boldognak látszottam, készen álltam a világ elé állni, így magabiztosan elindultam a csarnokba.
Amint a sarokra értem, természetesen Tomot szúrtam ki először a tömegben, amint Lena-val passzolgat az út közepén. Elmentem mellettük anélkül hogy rájuk pillantottam volna. Odabent leültem a lelátóra és figyelemmel követtem az éppen zajló meccset.
- Leülhetek ide? - kérdezte Laurel a mellettem álló székre mutatva. Bólintottam és arrébb raktam valamelyik német versenyző cuccát, hogy Lau le tudjon ülni.
Nem beszélgettünk, és a játék sem kötötte le a figyelmemet, ezért állandóan az átjáróban passzolgató Lena és Tom felé pillantgattam, persze igazából csak féltettem a húgomat Tom baromságaitól. Egy pillanatra elfordítottam róluk a tekintetem, mikor visszanéztem, Lena vigyorogva közeledett felém.
- Char, Tom mondta hogy menj ki, ott vár a padon. - intett az ajtó felé. Fölháborodva lenéztem a húgomra.
- Komolyan téged használ futárnak? Jézusom... - motyogtam, aztán rájöttem, hogy válaszolnom is kellene. - Itt kell lennem Fran-ék döntőjén. - mutattam a pályán folyó meccsre.
Lena bólintott, majd megfordult és kiment.
Mikor körülbelül fél órával később kimentem a csarnokból, Tom vidáman passzolgatott újdonsült legjobb barátjával, Lena-val. Tom valamiért Adams-család szindrómában szenved, ha a nagy nem hajlandó, a húga is elég elven...
Ha ő így, akkor én is. Fran barátja, David épp Lena-ék mellett dekázott, odaálltam elé, és elkezdtük rugdosni egymásnak a labdát. Habár nem figyeltem, a szemem sarkából láttam, hogy Tom egy idő után otthagyja a húgomat és öles létekkel elvonul. Utána akartam menni, de visszatartott a büszkeség. Mikor mégis rászántam magam, épp láttam, ahogy Tom sietve elhajt a biciklijén. Megint mindent tönkretettem.
Haza kellett mennem. Éreztem, ahogy a zaklatottságom lassan áttör a gondosan feltett boldog álarcomon, muszáj volt hazaérnem, mielőtt darabjaira hullik. Felkaptam a tornazsákomat és elindultam. Hazaérve leültem az étkező asztalhoz, próbáltam magam összeszedni. Próbáltam nem arra koncentrálni hogy megint nem fogunk beszélni. Most nem figyelhetek erre, hisz annyi másra kell... igen. Sokkal fontosabb dolgaim is vannak, mint azon bánkódni, hogy Tom minden lehetőségét elszalasztja. Felpattantam és a kulcsomért nyúltam, ami az asztalon hevert. Még azelőtt kiléptem és bezártam magam mögött a kaput, hogy meggondolhattam volna magam. Visszamentem a csarnokba, aznap másodjára, ismét boldog álarcban. Út közben összefutottam Laurel-lel és családjával, épp vacsorázni mentek, csatlakoztam hozzájuk, de még nem volt kaja, így kénytelenek voltunk visszamenni a csarnokba. A terembe belépve megláttam anyát, aki a döntőt figyelte az unokájával az ölében. Odamentem és elkértem tőle a picit. Éppen akkor kezdtem érezni a baba súlyát, mikor a szemem sarkából megláttam Tomot. Attól a pillanattól minden figyelmemet unokahúgomnak szenteltem.
Lassan hét óra felé közeledett az idő, Norah elaludt a kezemben, nekem pedig mennem kellett vacsorázni. Még egy utolsó pillantást vetettem Tomra, aki lehajtott fejjel ült a dobogón. Sütött róla a tanácstalanság és a reményvesztettség. Elfordítottam a fejem, s felszegett állal hagytam ott.
Rekord idő alatt megvacsoráztunk a közeli étteremben, majd visszamentünk a csarnokba. Mint arra számítottam, Tom akkor már nem volt ott. A csapat döntők következtek, amiket anélkül ültem végig hogy egyszer is a játéka pillantottam volna.
Óhatatlanul is előtörtek pesszimista gondolataim, Tom menthetetlenül elrontotta a kedvem.
Körülbelül egy órával később eredményhirdetés volt.
- Miért könnyes a szemed? - hahót közelebb Fran, miközben az arcomat vizslatta.
- Nem könnyes. - motyogtam elfordulva. De Fran-nak igaza volt, nem tudtam visszatartani őket.
A helyezések felsorolása alatt Tom is újra felbukkant. Csapatban nyolcadikok lettünk, ami egész jónak számít.
A férfi csapatok felénél nem bírtam tovább, haza akartam menni, amit természetesen meg is tettem. Tom az ajtó mellet állt, de én csak sértetten eltrappoltam mellette. Annyira... Annyira elegem volt belőle. És mindenből. Már csak bele akartam zuhanni az ágyamba és aludni. Csakhogy az estének még korántsem volt vége.
