A reggeli hatórás ébresztő várható volt, de mégsem számítottam rá. Legszebb álmomból ébresztett föl nővérem, mikor a ballagás napján a hajkefét és egy marok hajgumit lobogtatva a kezében becsörtetett a szobámba.
- Gyere fel, el kell kezdeni a hajadat! - kiáltott, mire én kelletlenül és álmosan követtem őt az emeleti szobájába. Egy órán keresztül cibálta, tépte, fonta a hajamat, majd megerőszakolta a szemöldökömet, de az eredmény sem maradt el, valóban jól sikerült minden.
Kapkodva és remegő gyomorral felöltöztem és elindultam az iskolába. Minden lépés fájdalmas volt, köszönhetően a magassarkúnak. Végül sikeresen odaértem, beslattyogtam az iskola kapuján, majd be az aulába. Belépve Tom odaállt elém és egy virágcsokrot nyújtott felém. Legalábbis néhány szál elegánsan összefűzött szegfűt közte apró fehér virágokkal. Néhány pillanatig hezitáltam, nem tudtam, mit kellene mondanom.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá végül, majd Tom bólintott és odébbállt.
Megfordultam és Laurel-lel találtam szembe magam.
- Képzeld... - kezdtem bele, de Laurel közbeszólt.
- Láttam...
- Nem az. David rám írt.
- Mi? Miért?
- Csak annyit kérdezett hogy mi újság, és hogy emlékszem-e még az unokaöccsére, vagy kire...
- Akkor újra beszélgetni fogsz vele? - tette fel Laurel a bennem is feszülő kérdést, némi szemrehányással a hangjában.
- Talán. Lehet. - mondtam bizonytalanul, és lepillantottam a Tom-tól kapott virágra. Megtehetem én ezt vele? Tavaly nyáron teljesen helyénvalónak tűnt, most mégis valami lelkifurdalás-félét érzek, mikor arra gondolok hogy újra beszélek majd vele.
Gondolatmenetemet a csengő éles hangja szakította félbe. Összerezzentem és megfordultam, beálltam a helyemre. Elindult a zene, mi pedig sorban, osztályonként kivonultunk. Furcsa volt hogy nem kellett küzdenem a könnyeimmel. Odaértünk a helyünkre, meghallgattuk a himnuszt, leültünk, minden folyt a begyakorolt formájában. Könnyek nélkül elmondtam a rám kiosztott verset, mosolyogva átvettem az emlékplakettet. Hamarosan a virágok átadása következett, lábujjhegyre állva próbáltam kivenni a családomat a tömegben. Apa igyekezett átnyomakodni az emberek között. Mikor odaért, felnéztem rá, a szeme vörös volt, benne könnyek ültek. Átadta a virágcsokrot, és a virágok között megbúvó kis műanyag madárkára mutatott. Azt meglátva nem tudtam tovább gátat szabni az érzelmeimnek. Apa magához vont, vállára fektette a fejemet. Ritka apa-lánya pillanat volt ez. Ezután jöttek a többiek, átadták egy-egy puszi kíséretében a virágcsokrokat, majd visszamentek a helyükre.
A koszorúzás után véget is ért az ünnepség, mindenki elvonult. Én is elindultam, menet közben még egyszer hátrapillantottam. Hát ennyi volt. Nyolc év, s csak úgy elröpült, de mégsem mondhatom hogy nem használtam ki. Végig volt egy legjobb barátnőm, sok barátom, sikereim, kudarcaim, dicsérő szavak és megrovások, rengeteg csodás kaland és élmény, melyek habár már emlékké fakultak, de mindig őrizni fogom.
