Felszálltunk a napon szaunává változott buszra, és az edzőnk kiértékelte a versenyt. Elindultunk, de útközben várt még ránk egy hajókázás és korzózás, aztán egy bobozás.
Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, mikor a busz nagy zökkenéssel megállt, csak arra eszméltem, hogy Laurel elkezd bökdösni.
- Hé... menj már! - utasított, mire megráztam a fejem és körbenéztem.
- Ja, itt vagyunk?
Laurel bólintott, furcsán nézett rám, de úgy tettem mintha észre sem venném, és lekászálódtam a buszról.
Körbenéztem, de nem volt ismerős a környezet, nem itt szoktunk megállni. Mindennek ellenére sorba álltunk és elindultunk az út mentén, jobb oldalunkon házak sorakoztak, bal oldalt, alig egy méterre tőlünk pedig autók suhantak el az úton. Laurel mellett mentem, de éreztem, hogy Tom a közelben van, túl közel...pont mögöttem. Próbáltam nem túl feszülten viselkedni, miközben lefelé sétáltunk a dombról, a kikötő felé.
A keskeny utcából hirtelen a korzóra érkeztünk, előttünk pedig teljes pompájában terült el a BigLake. A szabályos sor szétfoszlott, én Tom mellé léptem.
- Nézd, milyen szép tó... - intettem a BigLake felé - Ebbe foglak belefojtani. - fejeztem be a mondatot, mire Tom mosolyogva rám nézett.
- Juj... akkor inkább nem megyek tovább... - nevetett, én pedig elcsodálkoztam azon, hogy aranyosnak véltem ahogyan a "juj" szócskát kiejtette. - Tuti belelöksz majd a hajóról...
- Nem, nyugi... inkább felakasztalak az árbocra. - próbáltam nyugtatni, mire nevetni kezdett. - Ó, nézd, kacsa! Dobáld meg kővel! - céloztam a tegnap mesélt történetére, miszerint egy kis kori trauma hatására a gólyákat meg szokta dobni.
Tom amolyan "ez célzás lett volna?!" mosollyal, de mégis vidáman mosolygott rám, én visszamosolyogtam, majd Laurel mellé szegődve otthagytam.
Ámulva csodáltuk a türkizkék vízfelszínt, amelyről csillogva verődtek vissza a nap sugarai. Mélyen tüdőmbe szívtam a levegőt, mohón magamba ittam a látványt. Ami akkor talán élvezhető is lehetett volna, ha Tom nem rondít bele a képbe.
Felszálltunk egy hajóra, és hosszú, egy órás út következett, ki a kikötőből, aztán vissza. Kínszenvedés volt, ültem a tűző napon, szemléltem a vizet, és közben minden erőmmel azon voltam, hogy ne aludjak el. Szerencsére hamar elrepült az az egy óra, és indultunk fagyizni a korzóra. Lehet hogy csak nekem tűnt fel, de Tom állandóan a közelemben tartózkodott, túl közel, és már vártam, hátha hozzám szól, de nem így lett, pedig azt hittem, tegnap megadtam a kezdő lökést. Ha még egyet adnék, pofára esne, úgyhogy eldöntöttem, nem lökdösöm tovább. Ha szól valamit, szól, ha nem, hát nem. Amint ezt végiggondoltam, valami keserű érzés szállt meg, de nem tudtam, mi az.
Nem sokkal később visszaszálltunk a buszra, majd megint megálltunk, ezúttal bobozni. Kétszer csúsztam Laurel-lel, ami így nyolcadik alkalommal már nem volt olyan különleges. Faarccal ültem végig mind a két pályát, de mikor korábbi elhatározásunkhoz híven beálltunk a jegyárusító bódé elé, hogy jegyet vegyünk a hintókára, hirtelen ideges lettem.
- Felültök a hintókára? - kérdezte meglepetten az eladó - Merészek vagytok... - mondta, mire Laurel-lel egymásra néztünk, arcán félelem tükröződött.
- Char, mibe viszel te engem? - kérdezte szörnyülködve, de azért nem állt ki a sorból. Megvettük a jegyeket és félreálltunk, várva arra, hogy valaki elindítsa a hintókát.
- Na, jöhet az első! - kiáltott ki egy fiatal férfi az elkerített macskaköves részről, ahol ott állt a szörnyű monstrum. Ijedten körbenéztem.
- Valaki nem akar elsőként menni? - kérdeztem remegő hangon. Mindenki a fejét rázta, végül megadtam magam. Nagy levegőt vettem, és Laurel-lel együtt beléptem a kicsi kapun. Míg én hajat kötöttem, Laurel beleült az ülésbe, és a srác becsatolta. Erőt véve magamon én is csatlakoztam, majd amint a játék irányítója - remélhetőleg- minden csatot és övet becsatolt, kirúgta alólunk a lépcsőt, és elkezdtünk billegni. Vetettem magamon egy keresztet. Valamiért nevethetnékem támadt, és csak fokozódott, mikor elindultunk az első körre. Azt hiszem, végigbeszéltem és nevettem az egész egy percet, amiből csak annyit fogtam fel, hogy megyek fel, megyek le, hol az eget látom, hol a talajt, de azokon kívül semmi mást. És hirtelen nem mentünk tovább. Újra normál helyzetbe kerültünk, lábbal lefelé, fejel fölfelé, és nevetve tűrtem, hogy a srác a lábaimat szétnyitva kicsatolja az övemet, levegye a másik övet, meg még sok másikat, majd megpróbáltam felállni. Hangsúlyozom, megpróbáltam, másodjára sikerült is. Megöleltem a hintóka egyik tartóoszlopát, és elrebegtem egy imát, hálát adva az istennek, amiért még mindig élek.
Óvatosan lépkedtem a kapu felé, folyamatosan kapaszkodva közben, kiérve pedig leültem a legközelebbi padra.
- Ez.. szuper... volt... - motyogtam vigyorogva Laurel-nek, aki kevésbé volt sokkos állapotban, mint én.
- Ja. Jövőre megismételjük? - kérdezte ironikusan.
- Hát persze. - mondtam, és hirtelen szíven ütött, hogy nem jövök többé ide. Hiányozni fog ez a hely.
A hintóka felé fordultam, amibe épp Tom és a tanárunk ült bele. Őket is bekapcsolták, és elindultak. Tom összeszorította a szemét, arcára valami megfejthetetlen kifejezés ült ki, leginkább úgy jellemezném, mint... halálfélelem.
Ők is kiszálltak, majd mentek még néhányan, aztán visszamentünk a buszhoz, és továbbindultunk.
Laurel elővette a fülhallgatóját, és felém nyújtotta. Én elvettem és bedugtam a fülembe, de ez rossz ötlet volt, mert a zene beindította a gondolataimat, és ha gondolkodok, akkor csak fájdalmas dolgokra, és ha fájdalmas dologra gondolok, akkor szomorú zenét kell hallgatni, és ha szomorú zenét hallgatok, akkor gondolkodok, és csak szomorú dolgokra, és tessék, máris beindul az ördögi körforgás, melynek az lesz a vége, hogy elpityeredek a buszon...
És újra. Megint ugyanannyi a távolság köztünk, mintha mi sem történt volna, hiába minden fáradozásom, még mindig szóra sem méltat, tudomást sem vesz rólam, úgy tesz, mintha nem is léteznék...
Kinéztem az ablakon, a táj a lemenő nap fényében fürdőzött, míg én a bánatban és az elkeseredettségben. Hiába, az, aki mindig előre tervez, könnyen pofára eshet.
Felpillantottam, és Tommal találtam szembe magam, aki öt üléssel előttem a háttámlára támaszkodott.. Találkozott a pillantásunk, de csak egy másodperc erejéig, mert azonnal elfordultam.
Néhány órás utazás után érkeztünk a McDonald's-hoz. Letereltek bennünket a buszról, be a zsúfolt, forró étterembe. Tudniillik a reménytelenség elveszi az étvágyat, így némán ülve figyeltem, ahogy Laurel, a többiekkel egyetemben elfogyasztja ételét. Amint befejezte, beugrottunk a benzinkút másik oldalán lévő boltba, majd visszamentünk a buszra.
Fáradtan rogytam le az ülésre, és hazáig el sem mozdultam onnan. Azt hiszem, feladtam, de a remény szikrája még mindig ott izzott valahol mélyen bennem, és nem hagyott továbblépni.
Ki kell használnunk a maradék négy hetünket. Muszáj.
