Valahogyan kiesett az emlékeimből az újév, pedig nem is ittam vízen és üdítőn kívül mást... Egy percnek tűnt a téli szünet, elillant, és újra az iskolában találtam magam.
- Char, beszélhetnénk? - kérdezte Tom, mikor tesiről vonultunk vissza a termünkbe. Ő a bal oldalamon, Caroline a jobbomon.
- Nem. - ezzel megszaporáztam a lépteimet és otthagytam.
A szemben lévő ajtó üvegében láttam, hogy megáll, szemében szomorúság tükröződött.
***
Véget ért a tanítás, gyorsabban, mint vártam. Megebédeltem és hazaindultam, felszabadultan léptem ki az iskola kapuján.
- Charlotte, várj... - szólt utánam egy ismerős hang, és mikor megfordultam, Tomot láttam felém közeledni.
- Mit akarsz? - kérdeztem bosszúsan.
- Miért nem akarsz velem beszélni?
- Mert nem. Elegem van. Hagyj végre békén.
- Most miért haragszol? - nézett rám értetlenül. - Azért, mert nem vittem az ajándékodat?
- Mi?! Dehogy! Ennyire sekélyesnek nézel? - háborodtam föl. - Fogalmam sincs, miért haragszom, csak egyszerűen látnom is fáj téged, és gyűlöllek, de ne kérdezd, miért... mert nem tudom... - próbáltam megfogalmazni a lényeget, a végére kínos és értelmetlen félmondatokba fulladt a magyarázatom.
Lehajtott a fejét, mély levegőt vett. A vad januári szél belekapott a hajamba és arcul csapott vele. Tom felnézett, szemében végtelen szomorúság tükröződött.
- Jó, így megértem, hogy elkerülsz, és azt is, hogy véget akarsz vetni ennek az egésznek. - kezdett bele, hangjából lemondás csengett ki. - Csak tudnod kell, hogy nekem te voltál minden és hogy mindig szeretni foglak.
Mikor befejezte, némán álltam, próbáltam felfogni a hallottakat, majd amint eljutottak a tudatomig, éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Nyeltem egy nagyot, de így is kicsordult egy-két csepp. Nem szóltunk többet, minden erőmmel azon voltam, hogy kerüljem a tekintetét, és semmiképp ne sírjam el magam előtte. A szél belekapott a hajunkba, körülöttünk ismerős és ismeretlen arcok suhantak el. Csak mi voltunk a világon, de bár ne így lett volna.
Feleszméltem és a házunk irányába néztem, majd vissza Tom felé. Már tudta, mit akarok tenni, szeme azt ordította: -NE! Ne menj el megint! - de ő egy szót sem szól.
Elkeseredetten megráztam a fejem és hátat fordítottam neki, elrohantam, messze tőle, amennyire csak tudtam, amennyire csak lehetett...
