Az álmom sötét homályába minden figyelmeztetés nélkül tört be az ébresztő kegyetlen hangja. Fel kell kelni, de miért ilyen korán? Aztán amint eszembe jutott az oka, elmosolyodtam. Ma kezdődik a Nemzetközi. Kipattantam az ágyból és készülni kezdtem, de a versenyhangulatom még nem került elő. Fél tízkor nővéremmel és David-el, a barátjával, elindultunk a csarnokhoz. Mikor a Főtér sarkára értünk, ahonnan el lehetett látni odáig, hirtelen megtorpantunk.
- De... de... Olyan kevesen vannak... - motyogtam hitetlenkedve, mire Frances szomorúan bólogatott, David pedig értetlenkedve nézett hol rám, hol a nővéremre, de nem szólt egy szót sem.
Valóban kevesen voltak, mint később megtudtam, feleannyi résztvevő volt, mint tavaly.
Amint odaértünk a csarnok elé, ahol már zene szólt és mazsorettesek táncoltak, végre kezdett valami Nemzetközi-feeling kialakulni bennem. A minőséget és látványt teljes mértékben nélkülöző előadást követően rendezetlen sorba rendeztek minket, nemzetek szerint. Amint mi következtünk, kilépett a csarnokból a zászlóvivőnk, aki... Tom volt. Egy pillanatra találkozott a tekintünk. Megtorpantam, eszembe jutott hogy akár ki is hagyhatnám a megnyitót, de gyávaság lett volna elfutni, így inkább tűrtem a jelenlétét. A felvonulás és a hosszas, több nyelven elismételt megnyitó alatt magamon éreztem a tekintetét, de eszemben sem volt odanézni, mert attól féltem, a végén még elgyengülök egy pillanata, és visszaengedem az életembe.
- És a 22. Nemzetközi bajnokságot ezennel megnyitom! - harsogta a szövetség elnöke németül a mikrofonba, a tolmácsok pedig utána. Mérsékelt tapsvihar tört ki, a legtöbben mosolyogtak, láthatóan csak nekem, Frances-nek és Laurel-nek volt olyan érésünk, hogy idén nem lesz az igazi.
Legnagyobb bánatomra igazam lett, mikor átértünk a művházba, csak lassan indult be a verseny, tehát nagyjából egy teljesen átlagos Nemzetközi zajlott.
Csapattal kezdtünk, az első meccset megnyertük, a másodikat elveszítettük.
Mivel az idő nagy részében semmi dolgunk nem volt, azt tettem, mint ilyenkor mindig: elővettem a fülhallgatómat és a telefonomat, majd belenyomtam a kedvenc dalaim egyikét. Ahogyan az várható volt, amint felcsendültek a dallam első ütemei, elleptek a gondolataim. Az énekes valami szerelmi bánatról dalolt, de én csak félig figyelem, ugyanis agyam másik felét azok a kérdések kötötték le, amik hetek óta kínoztak. Milyen lesz a kollégium? Lesznek barátaim? Kedvelni fognak? És az osztályban mennyire fognak kirekeszteni?
De legfőképpen: Mi lesz velem és Tommal?
Ez a kérdés azóta ott feszült bennem, mióta eldőlt, hogy a fővárosban fogok továbbtanulni.
De hiába gondolkodtam heteken, hónapokon keresztül, nem tudtam a választ. Annyival könnyebb lenne, ha egyszerűen közölné, hogy már teljesen közömbös irántam... lehet hogy összetörne, de legalább mindketten szabadok lehetnénk.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy hirtelen otthon találtam magam egyedül. Átöltöztem civilbe és elmentem a csarnokba. Megvártam a kilenc órát, majd Laurel-el és családjával megvacsoráztam a kerti partin.
Hazudnék, ha azt mondanám, izgalmas volt. Dehogy volt. Unalmasnak és eseménytelenek ígérkezett a négy nap, amíg a verseny tartott. Csak akkor még nem tudtam, mi minden meg fog változni az utolsó napig, pedig nagyon is voltak erre utaló jelek.
Amint hazamentem, a mobilom kapcsolódott a wifi-hez, és belejött két üzenet, az egyik Laurel-től, a másik Tom-tól. Válaszoltam Lau-nak, majd megnyitottam Tom üzenetét.
Tom: Nem jössz ki holnap valamikor a Főtérre?
Többször is elolvastam a kérdést, mire sikerült leküzdenem a rám törő szomorúságot. Felvetődött bennem a kérdés: miért próbálkozik még mindig? Miért nem adja fel, mikor tudja, hogy úgyis reménytelen? Én elmegyek, ő itt marad...
Ennek ellenére azért mégis válaszoltam.
Charlotte: Nem tudom... Miért? - tettem fel a kérdést, amit a legegyszerűbbnek véltem a sok közül, majd meg sem várva a válaszát, kikapcsoltam a wifit és aludni mentem.
