- Char, elmennél a pékségbe holnapra kajáért? - kiabált be anya a konyhából.
- Ah, muszáj?
- Természetesen nem, ha nem akarsz enni.
Idegesen fújtam ki a levegőt. Már megint engem ugráltatnak.
- Oké, mindjárt megyek. - kiáltottam ki bosszúsan anyának.
Villámgyorsan szalonképessé tettem magam, majd a pénztárcát felvéve a konyhapultról, elindultam a pékségbe. Ennyit igazán kibírtam, reggel óta valamelyest már túltettem magam Sunny halálán.
Próbáltam örülni a tavasznak, igyekeztem mosolyogni, de csak egy béna grimasz lett belőle.
Amint a Főtérre értem, megtorpantam. A pékség bejáratánál kígyózó sorban ott állt Tom. Erőt vettem magamon és egy mély lélegzet után elindultam felé. Vagyis nem felé, hanem a bolt felé. Arról már igazán nem én tehetek hogy ő is ott volt.
- Char! Szia! - köszönt meglepetten amint mögé léptem.
- Szia. - motyogtam elhaló hangon. Visszafordult, láttam, hogy feszülten megemelkedik a válla, majd ismét felém fordult.
- Amúgy... Tudom hogy most mit érzel. - kezdett bele nagy nehezen, miközben idegesen a hajába túrt. - Én már nagyon sokszor átéltem ezt, és volt már, hogy nem tudtam aludni éjszakánként. Nem akartam hogy te is ezt érezd, mert ma láttalak az ajtóból, és nagyon rossz volt téged úgy látni... - mondta, és bár nem sikerült hibátlanul összeraknia a mondatokat, töménytelen együttérzés és szomorúság volt a hangjában.
Pislogtam néhányat, mire sikerült felfognom. Azt hiszem, kicsit félreértette, de azért efelől meg kellett bizonyosodnom.
- Ez hogy érted?
- Úgy, hogy én már sokszor átéltem ezt az érzést, és nem akartam hogy te is ezt érezd. - ismételte önmagát.
- Mármint mit?
- Ugyan... Láttam rajtad hogy szomorú voltál. Mások úgy mondanák: szerelmi bánat.
Néhány pillanatig csak bámultam rá értetlenül, majd hirtelen leesett. Hangos nevetésben törtem ki, mire Tom értetlenül és talán kicsit megbántva nézett rám.
- Azt... azt hiszem, valamit félreértettél. - mondtam még mindig nevetve.
- Mit?
- Én gyászoltam. Semmi köze nem volt hozzád. - váltottam a hahotázásból vidám mosolyra, amiben azért ott bujkált egy kis keserűség is.
- De... kit gyászoltál?
- A papagájomat. - nevettem kényszeredetten.
- Elhunyt?
Értetlenül néztem rá. Ki kérdez ilyet, ha tudja hogy valaki gyászol?
- Szerinted ha élne, gyászolnám?
- Nézd már, milyen tudatlan vagyok, mint keringőn is mondtuk, analfabéta... - nevetett a saját idétlenségén. De aztán komolyra változott az arca, minden vidámság eltűnt róla. - Részvétem.
- Izé... köszönöm.
Szó nélkül bólintott, félig elfordult.
- Holnap odaadhatom amit két napja akartam nőnapra? - kérdezte mindenféle rávezetés nélkül. Kétségtelen, az összefüggéstelen témaváltás az egyik nagy erőssége.
- Holnap nem.
- Miért? Talán te is mész német versenyre?
- Ja, csak az angolos részére.
- Ó, tényleg, te angolos vagy! - Kiáltott fel úgy, mintha épp megvilágosodott volna, én pedig legszívesebben már a fejemet fogtam volna.
- Öhm... ja. - Zártam le a beszélgetést, majd mivel épp odaértem a kiszolgálópulthoz, megvettem a szükséges dolgokat és köszönés nélkül otthagytam.
