Mozdulatlanul figyeltem ahogy elrohan.
Nem tartottam vissza, nem TARTHATTAM vissza. Ha menni akar, hagynom kell, hagy menjen. Időt kell adnom neki. Olyan, mint egy állat, amit meg kell szelídíteni. Nem mehetsz hozzá túl közel, mert csak elijeszted, ezért lassan kell felé közeledni, magadhoz édesgetni, minden nap csak egy kicsit. Igen, azt hiszem így lenne helyes.
***
Eltelt három nap anélkül, hogy bármi jelét adta volna annak, hogy beszélni szeretne. Úgy tett, mintha nem történt volna semmi, megint elővette a "Tom-nem-is-létezik" arcát.
Kinéztem a termünk ajtaján. Charlotte kint ült Nicole mellett a folyosón. Nagy levegőt vettem és elindultam feléjük. Mikor lehuppantam Char mellé, ő kicsit arrébb húzódott, tisztes távolságot tartva tőlem.
- Halihó. - köszöntem.
Charlotte felpattant és elindult a termük felé, de hirtelen megpördült és rám parancsolt:
- Maradj ott! - utasított, és bement a termébe.
Néhány másodperc múlva valami barna téglalap alakú tárgyat hozott a kezében, mellé egy tollat fogott.
- Cseszd meg az ajándékot és a karácsonyt is. - csapta le a padra a kis noteszt, mire ijedten elhajoltam. Char dühösen, karba tett kézzel ült le Nicole másik oldalára.
- Köszönöm. - vettem fel a meglepetést nevetve. - Várj itt, mindjárt jövök! - kértem, és elrohantam a termünkbe. Lázasan kikerestem a két kulcstartót, s mikor megtaláltam, győzedelmes mosollyal indultam meg a két lány felé.
- Boldog karácsonyt. - tettem le a padra az ajándékot. Nicole felvette és Char kezébe adta.
- Köszönöm. - motyogta Charlotte idegesen a kezei közt forgatva a kulcstartókat.
Nem nézett továbbra sem rám, inkább fölkelt és beviharzott a termébe. Utána akartam szólni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Lenéztem a kezemben tartott noteszre és tollra. Ahogy ez esetemben illene, nem öleltem magamhoz mélyen beszívva az illatát, csak megvetően néztem le rá. Én még a kezébe sem tudtam adni az ajándékát.
