- Szia. - köszöntem Char-nek délután, mikor kijött az ebédlőből.
- Szia. - köszönt vissza.
- Hé... boldog szülinapot. - nyújtottam át egy könyvet és egy csokit.
Megállt előttem, rám pillantott, majd átvette az ajándékot.
- Hát... Köszönöm. De miért kapom? - nézett értetlenül.
- Ugyan miért kapnád? Emlékeztetnem kell, hogy szülinapod van?
- Nem, csak... az ember azoktól kap ajándékot, akiknek fontos.
- Pontosan. Ezért is kaptad.
Fürkészően nézett rám, de tovább nem kérdezősködött, eltette az ajándékot és felvette a kabátját, miközben én az ajtó mellett vártam.
- Mióta írsz? - kérdeztem, csak hogy beszélgessünk.
- Hogy érted?
- Mióta írsz... tudod... verseket, meg ilyen akármiket...
- Ja, hogy az... mióta az eszemet tudom.
- Komolyan? - döbbentem le.
- Természetesen csak mondókákkal kezdtem. Aztán azok kezdtek versikékké formálódni, és most tartok ott, hogy novellákat, igazi verseket írok. Ennek körülbelül most van egy éve.
- Mármint annak, hogy komolyabban verseket írsz?
- Igen, valami olyasmi.
- És miről írsz?
- Amiről egy költő írhat: ami megihleti. Amik általában érzések, vagy ingerek.
- Lehet, hogy túl tolakodó a kérdés, de rólam írtál már verset?
Ekkor elpirult, szemét lesütötte.
- Igen, azt hiszem.
- Mennyit?
Charlotte hatalmasat sóhajtott.
- A múltkor összeszámoltam. Hetvenhét. - motyogta.
- Bocs, hogy mondtad? - játszottam a süketet.
- Nem mondom el még egyszer! Ha süket vagy, így jártál! - nézett rám dühösen, de szemében pajkosság csillant.
- Nem, nyugi, értettem. - mosolyogtam megnyugtatólag, de azt hiszem, nem ebből a szempontból van szüksége megnyugtatásra. - Hetvenhét?! Az rengeteg!
- Hát... igazából azóta már gyarapodott. - mondta halkan.
- És ezt miért szégyelled?
- Nos... fogalmam sincs. Talán mert az ember nem szereti bevallani, mennyire sokat gondolkozik valakin...
- Szoktál rám gondolni?
- Igen, például arra, hogy mennyire utállak. - vágta rá, mire összerándultam.
- Hm... Hát, végül is az is egy érzelem, szóval jó úton járok. - vigyorogtam rá erőltetetten.
- Mihez?
- Hogy újra megkedveltessem magam veled. - villantottam újabb mosolyt, majd lefordultam a járdáról a buszmegálló irányába. - Szia.
- Szia. - köszönt el Char is, és szinte éreztem, ahogy értetlen tekintete lyukat éget a hátamba.
