Elegem van belőle. Ha ennyire nem érdeklem, engem sem fog ő érdekelni. Fogtam magam és otthagytam.
***
Charlotte-ék jóval előttünk mentek át a szállásra, mi még játszottunk. Első meccsemen kikaptam, de persze ráfoghatom feldúlt érzelmi állapotomra. Mikor hét óra felé elindultunk mi is a szállodába, Char és Laurel vezetett minket. Busszal hamar felértünk, elfoglaltuk a szobáinkat és nekiálltunk vacsorázni.
- Tom, kijönnél egy kicsit? - lépett be Peter a szobába, én pedig kelletlenül felpattantam az ágyról és követtem.
- Mi az? - próbáltam meg kideríteni annak az okát, hogy evés helyett épp vele megyek valahova.
- Valaki szeretne veled beszélni. - mondta sejtelmesen, majd az egyik kanyarban lévő pad felé intett. Odanéztem, de nem volt ott senki. Charlott épp a szobája ajtajához lépett, visszanézett rám. Már megint elmenekült... ennyire nem félhet. Ökölbe szorítottam a kezem és dühösen bemasíroztam a szobába, becsaptam magam mögött az ajtót. Néhány perc múlva megint bejött Peter.
- Tom, kérlek, gyere már... most nem megy el. - nézett rám kérlelőn, persze most sem tudtam nemet mondani, némán követtem őt a lépcsőkig, ahol Charlotte Laurel mellett állt az erkély (vagy folyosó) korlátjának támaszkodva. Odaléptem a bal oldalára, ő oldalt állt nekem. Peter jobb oldalról odaállt mellé, Char kíváncsian rápillantott.
- Mi az? - kérdezte felé fordulva.
- Másik oldal. - mutatott Peter felém, mire Char egy pillanatra rám nézett, majd egyből elfordította fejét, és állát kezére támasztotta a korlátra könyökölve. Mindeközben Laurel észrevétlenül eloldalgott.
- Kellemes beszélgetést. - csapot rá Peter a vállamra, majd ő is otthagyott. Azt hittem hogy egy pillanat múlva Charlotte is elmegy, de nem így lett, némán állt és a szálló előtt húzódó erdőt fürkészte.
- Délután... miért nem akartál beszélni? Az előbb is elmentél, gondolom most is így tennél. Csak hajrá. - motyogtam, és vártam hogy Char reagáljon, de semmi... némán, dühös tekintettel meredt maga elé. - Most meg sem fogsz szólalni, ugye?
Charlotte felsóhajtott, megvonta a vállát.
- Csak várom hogy kidühöngd magad.
- Azt ne várd. - nevettem fel. - Ha én dühös vagyok, ütök mindent amit látok.
- Csak tessék. - fordult felém egy pillanatra, majd egyből vissza.
Idegesen megmarkoltam a korlátot, majd inkább nekitámaszkodtam.
- Na és, hova tovább az iskolából? - kérdezte hirtelen.
- Hát... ugye mindenhova felvettek ahova jelentkeztem, de ide megyek az otthoni gimibe, vasúti szakra, váltókezelőnek, aztán maradok ötöd és hatodévre, és úgy leszek mozdonyvezető.
- Vasút? Komolyan? - nézett rám Charlotte megdöbbenve.
- Mert? Mi bajod a vasúttal?
- Áhh, semmi... csak az hogy létezik. A hazai vasút béna. Egy szégyen. Miért akarsz te vasutas lenni?
- Nem tudom. Már régóta vonz a szakma.
- Mit takar a váltókezelő?
- Elméletileg olyan nagytudású vagy, ezt nem tudod?
- Hát... gondolom... a váltókezelő váltja át a... a vágányokat. - nyökögte hevesen gesztikulálva.
- Igen, ez az. - nevettem fel. - Te gondolom a fővárosba mész. - ez nem is kérdés volt, egyenesen kijelentés. Ráemeltem tekintetem.
- Igen. - mondta lehajtott fejjel.
- És melyik iskolába?
- A Petrich-be. Gondolom sokat mond. Az olyan mint a szomszéd városban az egyik iskola, csak sokkal több lehetőséggel és összeköttetéssel.
- Milyen szakra?
- Környezetvédelem.
Bólintottam.
- Kollégista leszel?
- Igen. Te gondolom nem. Neked az nem való. - mosolygott gonoszul.
- Nem. - nevettem el magam.
Megakadt a beszélgetés, majd hirtelen Char törte meg a csendet.
- Nem fog hiányozni az iskola? - tette fel hirtelen a semmiből a kérdést.
Nagy levegőt vettem majd kifújtam.
- Csak néhány rendes tanár és te. - mondtam csak úgy félvállról.
Egyenesen hallottam ahogy elakad Charlotte lélegzete, néhány másodperc múlva fojtott hangon megkérdezte.
- Én?!
- Igen. - hiába próbált meg elfordulni, láttam a szemébe gyűlő könnyeket. - Te miért akarod ennyire otthagyni a városunkat? Nem fog hiányozni? - igyekeztem oldani a feszültséget, de Char nem szólalt meg. Próbált, de nem ment neki.
- Egy pillanat, mindjárt jövök. - motyogta, és egyből elviharzott a szobájuk felé. Néztem ahogy távolodik, majd belép a szoba ajtaján. Nagy valószínűséggel vissza se jön, de reménykedve ott maradtam a korlátnak támaszkodva, és figyeltem, hogy kilép-e még Charlotte azon az ajtón...
