Tom a képet szerdán kérte, de se csütörtökön nem jelentkezett érte, se pénteken. Már teljesen úgy voltam vele, hogy akkor nem kapja meg.
Eljött az utolsó hétvége anélkül hogy bármi történt volna. Szombaton délután üzenetem érkezett Tomtól.
Tom: Nem megyünk el valamikor fagyizni? :)
Magamban elmosolyodtam a próbálkozásán, azonnal nemet akartam mondani. De mivel engem fagyival bármire rá lehet venni, így beleegyeztem.
Charlotte: Hát... izé... mikor? :I
Abban a pillanatban megbántam, mikor lenyomtam a küldés gombot, de nem volt visszaút. A következő percben érkezett is Tom válasza.
Tom: Tőled függ. Holnap jó? De nekem nem biztos hogy jó. :(
Felnevettem, megint rácáfolt saját magára.
Charlotte: Fogadjunk hogy megint jön keresztapád vagy valaki... :'D - tettem célzást a szeptemberben történtekre.
Tom: Nem, csak be kell mennem a városba, és nem tudom mikor érek haza. :(
Charlotte: Az ilyenekkel kapcsolatban nem tudok benned bízni... gondolom megérted miért.
Tom: Igen, meg. De majd kiderül ha tudok menni, és akkor szólok. :)
Charlotte: Oké.
Idegesen zártam be a chat-ablakot, arcomat a tenyerembe temettem. Már megint mibe mentem bele? És Tom miért próbálkozik még most is ennyire keményen? Mikor pontosan tudja, hogy reménytelen, de továbbra is csak küzd vakon...
