Mikor hazaértem, dühösen csaptam be magam mögött az ajtót. A szobámba lépve papagájaim hangos csiviteléssel köszöntöttek. Őket leszámítva egyedül voltam otthon. Ledobtam a táskámat a padlóra, idegesen kutattam az ajándékom után. A kezembe fogtam és végigsimítottam rajta. Fából készült, égetéssel díszített. Az egyiket vette, a másikat ő maga csinálta. Markomba zártam és dühösen a falhoz vágtam. Zihálva és a fejemet fogva huppantam le az ágyamra. Miért kell ennyire követhetetlennek lennie? Az egyik pillanatban még elfogadja azt, ha én távol akarok maradni tőle, a következőben meg ideadja ezt a vackot. Habár, egy fenét adja ide, csak leteszi maga mellé, és úgy van vele, ha elfogadom, ha nem, ő átadta.
Felpattantam és az íróasztalon álló kalitkához mentem. Kinyitottam az ajtaját, madaraim bizalmatlanul méregették hol a nyílást, hol engem. Végül Cookie óvatosan, centiméterről centiméterre elkezdett kifelé araszolgatni. Az ajtóhoz ért, ahol megtorpant egy pillanatra, de nem sokáig habozott, elrugaszkodott és szárnyait szaporán rebegtetve felröppent. Néhányszor körberepülte a szobát, majd leült a kalitka tetejére. Szomorúan ránéztem, mire újra kitárta hullámos mintázatú szárnyait, és mellettem landolt. A fejét elfordítva nézett rám, amolyan "Mi a baj?" tekintettel, mire szinte azonnal elérzékenyültem. Felé nyújtottam a mutatóujjam, de Cookie hátrálni kezdett.
- Jó, oké, akkor nem. A vállamra sem? - próbáltam invitálni, de elfordult és körbeszaladt az ágytakarón. A nyakát nyújtogatva nézett körbe a szobában. Észrevette a kulcstartót és felröppent, majd leereszkedett mellette. Kíváncsian bökdöste meg csőrével, felpillantott rám, majd vissza az apró tárgyra, sokszor ismételve ezt.
- Cookie... - kezdtem bele, de mondandómat a mobilom hangos pittyegése szakította félbe. Fölkeltem, kezembe vettem az eszközt, a kijelzőn Tom neve jelent meg. Megnyitottam a beszélgetést, és görcsbe szorult gyomorral olvastam az üzenetet, éreztem, ahogy a könnyeim lassan utat törnek maguknak.
Tom: Char, tudod mit? Bosszulj meg mindent amit elkövettem ellened, csak ne kelljen már haragban lennem veled...
Hangosan felnevettem, de nevetésem zokogásba fulladt, mire Cookie ijedten rezzent össze. Felröppent és leereszkedett a másik ágyra, majd fülsértő csivitelésbe kezdett. Odapillantottam, Cookie a lábával markolta a kulcstartókat, miközben kétségbeesetten csipogott felém. Félredobtam a mobilomat rajta Tom nevetséges kérésével, nevetve leültem a madaram mellé. Egyik kezembe az ajándékot vettem, a másikat Cookie elé tartottam. Sietve felkapaszkodott rá, kíváncsian forgatva a fejét.
- Cookie, azt hiszem, itt az ideje feladni. Nem akarok rá több idő pazarolni. Hiszen minek? - buggyant ki egy könnycsepp. - Már egy éve elkezdődött mindez, de nem történt semmi. Ilyen mély "megszokott kerékvágásból" hogyan is lehetne kikecmeregni? - néztem rá könnyáztatta arccal, a kismadár szemében értelem csillogott, és az értelem együtt jár az érzelmekkel is... - Ha már őt nem is, de téged mindig is szeretni foglak. - dörgöltem oda hozzá az arcomat, Cookie pedig hősiesen tűrte érzelemkitörésemet.
Az én kis madaram.
