Nem tudtam betelni az örömömmel. Hirtelen minden színesebb lett. A madarak zöldebben ragyogtak, a fák hangosabban csicseregtek, zöldült az ég és kékült a fű, boldogabb már nem is lehettem volna. Hisz megtörtént az, amit már évek óta várok: elballagtunk. De... akkor mi ez a mélyről jövő feketeség? Ez a rossz érzés? Ez a nyomasztó gondolat, ami nehéz súlyként telepszik a mellkasomra, nehézzé téve a légzést... valami véget ért. És nem csak a barátoktól, a tanároktól kell megválnom, hanem egy olyan bimbódzó kapcsolattól is, ami a nyáron szétbomlana, elhűlne, eltűnne, megszűnne... de ezt nem fogom hagyni.
***
Már hetekkel előre elhívtam Chart megint fagyizni. Tudom, sablonos és unalmas, de ha most nem kerülök közelebb hozzá, akkor sohasem fogok. A nyár az utolsó lehetőségem. Az egyik vasárnapra egyeztettük a találkozót. Már reggel nyolc órakor írtam Char-nek.
Tom: 2 óra?
Néhány órát kellet várnom a válaszára. Mikor megérkezett, a telefonom képernyője hirtelen felvillant.
Charlotte: Részemről jó...
Mosolyogva zártam le a mobilomat, letettem magam mellé az éjjeliszekrényre és hátradőltem. Eszembe jutott a virág, amelyet Char-nek adtam a ballagáson. Vajon hol van most? Kidobta egyenesen a szemétbe? Vagy még most, hervadtan is az ablakban őrizgeti, mint a tavalyi csokit? Az agyam folyamatosan ilyen kérdéseken pörgött, egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy pihentessem. Mikor legközelebb kinyitottam, a nap már az ablakom sarkában kúszott, tehát kora délután volt. A falon függő órára pillantottam. 12:47. Az ajtó felől lépteket hallottam, majd egy pillanat múlva anya bukkant fel a küszöbön.
- Tom, pakolj össze, elmegyünk strandra. - vetette oda, majd megfordult, de mielőtt kilépett volna az ajtón, felpattantam és utána szóltam. Megfordult és rám emelte kérdő tekintetét.
- De nekem... más dolgom van. Nem mehetek.
Anya szúrós szemmel nézett rám, de nem engedtem. Karba tett kézzel álltam előtte, államat dacosan felszegtem, jelezve, hogy nem adom meg magam.
- Pakolj össze, és szólj hogy nem tudsz menni. - intett le, tudomást sem véve ellenkezésemről.
- De... - nyitottam szóra a számat, viszont már csak a levegőnek beszéltem volna, így inkább befejeztem a fölösleges tiltakozást, és legyőzötten felkaptam a telefonomat.
Tom: Bocsi, nekem nem alkalmas. Holnap jó? Megadod a telefonszámod?
Ennyit tudtam írni, nem volt idő magyarázkodni, mert amint letettem a mobilt a kezemből, valósággal kirángattak az összekészített cuccommal együtt az állomásra, feltuszkoltak a vonatra, miközben én csak abban reménykedtem, hogy Char időben látni fogja az üzenetemet, és nem vár rám megint órákat...
***
Vasárnap annyira elvette az erőmet a strandolás, hogy aznap már nem tudtam megnézni az üzeneteimet. Egyszerűen belezuhantam az ágyba, és elnyomott az álom. Másnap reggel megnyitottam a Messengert. Egy üzenet várt Charlotte-tól.
Charlotte: Nagyszerű. Most már egy egész órával előtte képes vagy szólni.
Csöppnyi gúnyt véltem felfedezni sorai közt, de lehet, hogy csak én véltem így, ezért inkább nem vettem tudomást róla. Nem éreztem szükségét hogy megmagyarázzam, de valamilyen oknál fogva mégis megtettem.
Tom: Akkor szóltak hogy lemegyünk strandra.
Mikor tíz perccel később látta, de nem méltatott válaszolni, újra megpróbálkoztam elhívni.
Tom: Mikor érsz rá, hogy elmenjünk fagyizni és leszidj?
Idegesen túrtam a hajamba, tudtam, mi következik. Valószínűleg visszautasít és közli, hogy most nem. Hogy soha többé nem. Mert egyszer már eljátszottam, megbocsátott, de másodjára már nem fog.Valahol mélyen így éreztem. Fél órával később befutott Charlotte válasza. Persze nem teljesen az volt, amire számítottam.
Charlotte: Veled ellentétben én nyáron időmilliomos vagyok, szóval nagyjából bármikor, de lehet, hogy öt perccel előtte közbejön valami, pl egy strandolás, ami persze sokkal fontosabb...
Egy pillanatra megállított a hirtelen kitörése, ami azért is volt meglepő, mert mostanában mindent olyan hűvösen kezel. Én azért higgadtan folytattam.
Tom: Akkor ma jó?
Összeszorított foggal vártam a válaszát, kemény négy percen keresztül. Számítottam rá, hogy elutasít. Erre nála mindig számítani kell.
Charlotte: Talán. Lehet hogy ma pont olvasnom kell, vagy talán madarat röptetni, az is előbbrevaló...
Ebből a mondatából leszűrtem, hogy dühös, iszonyúan dühös. És csalódott, mert cserbenhagytam. És megsértettem a büszkeségét. Ha így történt, újabb hónapokig mondhatok búcsút annak, hogy beszélgessünk. Azért még próbálkoztam, hisz a remény hal meg utoljára.
Tom: Ne már, kérlek, gyere...
Ez volt az első hogy valóban könyörögtem egy lánynak. Esedezem azért, hogy szánjon rám egy kevéske időt? Jesszus, hova süllyedtem? Húsz perccel később érkezett válasz.
Charlotte: Mutass fel EGYETLEN jó okot, hogy miért menjek.
Itt megálltam és elgondolkodtam egy percre. Tudtam, hogy mi az az ok, és ő is nagyon jól tudta, mégis kényszerített rá, hogy ismét szavakba öntsem. Az, hogy szeretlek... Nem, többé nem kényszeríthet senki. Inkább magamban tartom, és egy időre felhagyok a próbálkozással. Most feladom.
Tom: Akkor ne gyere.
Charlotte: Komolyan? Nincs egyetlen jó okod? Hát jó.
Ekkor éreztem, hogy tényleg nem lesz ebből a fagyizásból semmi. Megint elcsesztem.
Tom: Hiába mondanám, nem jönnél.
Charlotte: Az lehet, de így mégannyira sem.
Tom: Akkor semmi értelme.
Arra számítottam, hogy erre már nem is kapok választ. Letettem a mobilomat a párnámra, hanyatt feküdtem az ágyon. Néhány perc múlva megrezdült a fejem alatt a vánkos.
Charlotte: Tudod, szánalmas vagy. :)
Forró könnyek kezdték csípni a szememet, miközben olvastam a leírt három szót. Mintha gúnyosan kinevettek volna azok a betűk, mintha a szavak közti űr azzal fenyegetne, hogy elnyel... Monoton mozdulatokkal, érzelmek nélkül ütögettem a klaviatúrát. A szavak mintha maguktól formálódtak volna.
Tom: Gondolj amit akarsz.
Charlotte: Nyugi, azt teszem. :)
Most már elárulhatom az indokom. Mi veszítenivalóm lehetne? Úgysem áll velem szóba egy ideig, de legalább tudja, hogy...
Tom: Tudod mit? Az az indokom hogy szeretlek.
Erre már tényleg nem vártam választ, mégis szorongva lestem a mobilom kijelzőjét. Tíz perc múlva felvillant.
Charlotte: Ok.
Lezártam a kijelzőt. Hanyatt fordultam és üres tekintettel meredtem a plafonra. Már megint itt tartunk. Ismét elveszítettem, kicsúszott a kezemből az irányítás, pont akkor, mikor már kezdett minden olyan jó lenni. Mostantól ismét hetekig nem fogunk beszélni, elszalad felettünk az idő, és arra ébredünk hónapok múltán, hogy még mindig nem kerültünk közelebb egymáshoz. Lehet, hogy a sors rendelte így?...
