Vasárnap remegő gyomorral vettem kezembe a mobilomat, és üzenetet írtam Char-nek.
Tom: Ma délután kettőkor jó?
Ezúttal csupán három rövid órácskát kellett várnom a válaszára.
Charlotte: Nekem jó a 2 .
Tom: Oké. :)
Charlotte: De hol? :I
Rövid gondolkodás után a helyi gimire esett a választásom.
Tom: A gimi előtt.
Charlotte: Szuper. Akkor majd írsz ha odaértél, mert én addig ki nem teszem a lábam itthonról. Csak hogy ne történhessen meg megint a szeptemberi. :)
Szinte szívmelengető volt ez a szintű bizalma felém, és bár nehezemre esett beismerni, de a helyében én is ezt tettem volna. Egy oké-val befejeződött a beszélgetés, és még volt másfél órám felkészülni lélekben. Idegesen járkáltam fel-alá a lakásban, míg el nem érkezett a fél kettő, és végre elindulhattam. Szinte fel sem tűnt, mennyire sietek, valósággal röpítettek a lábaim, röpke három perc alatt odaértem. Rápillantottam a telefonom kijelzőjére. 13:33. Az még nagyon korán van, mégis a megbeszéltek szerint írtam Charlotte-nak.
Tom: Itt vagyok.
Charlotte: Jesszus, még csak fél kettő van.
Tom: Tudom, túl korán indultam.
Charlotte: Hát, akkor vársz egy kicsit. :)
Idegesen tettem zsebre a mobilomat, majd lehuppantam a mellettem lévő padra. Körbenéztem, hátha Char máris felbukkan valahol, persze ez elég abszurd volt. Behunytam a szemem és hátradőltem, gondolataim pedig azonnal elleptek. Mit kéne mondanom? Miről beszélgessünk? Mit kérdezzek? Vagy hagyjam hogy Charlotte beszéljen? Igen, kérdezek, és hagyom hogy meséljen magáról. Hagyom, hogy megismerjem. El sem tudom hinni, hogy már másfél éve kezdődött minden, és még mindig hajlandó engem megtűrni... pedig annyi mindent elrontottam. Másfél évig küzdöttem rendületlenül, de még mindig nem kaptam meg, amit akarok. De ha tudtam várni ennyi időt, akkor néhány hónap igazán nem számít.
Kipattant a szemem, felálltam, és a kerítésnek támaszkodva figyeltem a kereszteződést, hogy mikor bukkan már fel Char. Megnéztem az időt. 13:52. Kinyomtam a képernyőt, homlokomat a kerítés felforrósodott vasrácsának támasztottam. Lehet hogy megcsinálja azt, mint én szeptemberben? Képes lenne most írni hogy nem tud eljönni? Vagy csak nem akar?... Ezer gondolat pörgött a fejemben, de mikor felnéztem a kanyar irányába, mind semmivé foszlott. Charlotte közeledett magabiztosan, de még messzi volt. Felém pillantott, tudtam, hogy észrevett. Visszaléptem a kerítés biztonságot adó takarásába, és ott vártam, míg Char odaért.
- Szia. Pontos voltam, te jöttél túl korán. - köszönt és tett szemrehányást egyből mikor odaért mellém, és elindultunk a közeli fagyizó felé.
- Szia. - köszöntem. Túl korán indultam. - próbáltam magyarázkodni.
- Semmi gond. Egy kis várakozásba még senki sem halt bele...
Bólintottam, de nem válaszoltam, csend telepedett közénk.
- Szóval, ide fogsz járni? - kérdezte Char, felpillantva a gimnázium sárga épületére.
- Igen.
- De miért? Hogy vonzhat a vasút?
- Csak úgy. Mindig is vasutas akartam lenni.
- Nem értelek. Ez hülyeség... - sóhajtotta lemondóan, mire elnevettem magam.
- Te minden vasutast hülyének nézel, ugye?
- Nem, nem nézek hülyének senkit, csak... nem tudom. Ennyit életcélnak? Vasút? Miféle karrier ez? - tett fel egyszerre több kérdést, amikre nem tudtam válaszolni, csak megvontam a vállamat. Néma csendben baktattunk tovább, az agyam folyamatosan egy újabb téma után kutatott, de szerencsére nem volt szükségem kérdésre, mert odaértünk a fagyizó elé, kértünk egy-egy gombócot, fizettem, majd elindultunk egyenesen az úton.
Először nem szólt egyikőnk sem, de aztán Char felpillantott az égre, mikor épp egy madárraj húzott el felettünk.
- Nézd, madarak. Dobáld meg kővel. - mondta félig komolyan, félig nevetve.
- Nem dobálom meg. - ellenkeztem mosolyogva.
- Miért nem?
- Nekem csak a gólyákkal van bajom. Más madarat nem bántok.
- Ó. Értem. - motyogta Char, és itt véget is ért a téma. Újabb csend következett, majd megint megszólalt. - Milyen zenét szeretsz? Vagy hallgatsz? Vagy... na mindegy. Szóval?
- Hát... - hezitáltam, nem tudtam, hogyan fejezhetném ki magam. - anyanyelvű dalokat.
- Ugyan már... ebben az országban nincs rendes zene. Külföldi előadók?
- Nem.
- Egyáltalán nem?
- Csak a nővérem.
- És ő mit?
- Ilyen koreai akármiket... nem tudom. De sokat hallgatja.
- És milyen műfajt kedvelsz?
- Hát... pop, rock, ilyesmi.
- Hm... ismersz olyat, mint... Nickelblack?
- Nem.
- Pedig azt mondtad, hallgatsz rock-ot. - nézett rám homlokráncolva.
- Igen, de azt is hazait.
- Az nem rock.
- De igen, miért ne lenne az?
- Ska-P?
- Az meg mi a szösz?
- Na látod, ne hallgatsz rock-ot. De amúgy ez egy ska-punk számokat játszó banda. Reménytelen vagy. - legyintett egy sóhajtás kíséretében, mikor épp ráfordultunk az egyik parkhoz vezető útra. Továbbra is a zenéről beszélgettünk, majd a tanárokról, barátainkról, az iskoláról, és úgy mindenről, ami hirtelen eszünkbe jutott. Besétáltunk a parkba, a magas fűben gázolva, át árkon-bokron, hirtelen megtorpantam, majd amint Char ezt észrevette, ő is megállt, és kérdőn rám nézett.
- Most... megálltunk egy fa előtt...? - kérdezte, felváltva pillantva rám és az előttünk álló középmagas fára.
- Igen, úgy látszik. - mondtam, aztán felnevettünk. Charlotte megfordult, elsétált a legközelebbi padig, majd leült a végére, én megkerültem a padot, és a másik végén foglaltam helyet. Ha azt mondanám, hogy a beszélgetés néha kínos csöndbe fulladt, hazudnék, inkább úgy helyes, hogy a feszült hallgatást néha-néha beszélgetéssel tarkítottuk. Időközben végeztünk a fagyival, így nem maradt, ami elterelhetné a figyelmünket, amire hivatkozva hallgatni lehetne. Újabb hosszas hallgatás után Charlotte hirtelen felállt, körbenézett, aztán lepillantott rám.
- Miért ülünk itt? Menjünk már valahova... - nézett körbe frusztráltan, mire én is fölkeltem, és elindultam egy random irányba.
- Hova? - léptem Char mellé.
- Nem tudom, bárhova, csak ne kelljen itt ülni... - indult meg hirtelen, én pedig követtem.
- Akkor menjünk haza. - vetettem föl poénból.
- Oké, jó ötlet. - vágta rá Char, de aztán megtorpant - De én erre lakom... - mutatott a háta mögé, majd kérdés nélkül megfordult és elindult abba az irányba. Néhány lépést tett, aztán visszafordult és rám pillantott, még mindig ugyanott álltam, ahol hagyott. - Én komolyan gondoltam. - mondta, mire kényszeredetten elmosolyodtam, Char pedig ismét megfordult és elindult, majd követve példáját, én is hátat fordítottam és otthagytam. Hátra sem nézve sétáltam el, csak a sarkon pillantottam Charlotte után, aki amilyen magabiztosan közeledett egy órával ezelőtt felém, ugyanolyan magabiztosan távolodott most.
