Nem tudom, mit gondoltam, mikor elhívtam sétálni. Talán azt, hogy minden megoldódhat köztünk, hogy megbeszélhetjük az elmúlt majdnem egy évet, hogy mi is szakadt meg a nyáron...
Remegő kézzel pötyögtem be az üzenetet, minden egyes szót jól átgondolva, majd mély levegőt vettem, és lenyomtam a küldés gombot. Innen nincs visszaút, lesz ami lesz.
Szombaton egész nap vártam a válaszát, ha csipogott a mobilom, félve néztem a kijelzőre, de sosem ő írt...
Aztán vasárnap végre tőle jött üzenet. Nem ért rá. Rám sosem ér rám, nálam minden fontosabb az ő szemében. Kérte, hogy rakjuk át következő hét vasárnapjára. Belementem, és a hét során megtárgyaltuk, hogy hol és mikor találkozzunk.
***
Elérkezett a nagy nap. Remegve vártam a délután négy órát, hogy végre indulhassak.
Szalonképessé tettem magam, majd elindultam, minden lépéssel egyre növekedett a boldogságom, éreztem, hogy minden egyes megtett méter közelebb visz hozzá, a rég áhított közelségbe...
Az állomáshoz érve anyát pillantottam meg, aki az éppen beérkező vonat ablakait figyelte. Meglátott és odaintett maga mellé.
- Menj haza, jöttek keresztapádék. - szólt parancsolóan.
- Nem mehetek. - szálltam szembe vele.
Anya szúrós szemmel nézett rám, nem szereti, ha ellentmondanak neki. Mérgesen kifújta a levegőt.
- Azt mondtam, menj haza! Majd máskor sétálgattok. - utasított ismét, ezúttal sokkal erélyesebben.
- De... - kezdtem volna ellenkezni, mire anya dühös pillantása belém fojtotta a szót.
Lehajtott fejjel engedelmeskedtem és hazaindultam. Írtam Charlotte-nak, hogy ne várjon, és reménykedtem hogy még időben elolvassa. Talán ha így lesz, nem haragszik meg annyira. Nem bírnám ki ha újra kudarcba fulladnának a próbálkozásaim.
