Tudtam, hogy úgysem fogja megtalálni, ahhoz túl fogyatékos. Mindenképp szüksége volt a segítségemre.
Vártam néhány napot, hátha észreveszi hogy angolon ott hever a kis füzet a padjában, de minden elképzelésemet felülmúlta a gyámoltalansága. Tomnak mindent a szájába kell rágni.
***
Végül megelégeltem a tétlenségét, odaléptem mellé.
- Látom, egyedül nem fogsz boldogulni, ezért segítek. Amit "annyira" keresel, keresd ott, ahol elhagytad. - adtam meg a mindent leegyszerűsítő tippet, majd otthagytam.
- Oké. - szólt utánam elhaló hangon. Aznap délután már nem volt a padban a füzet.
***
Véget ért a tanítás aznapra, s miután megebédeltem, elégedetten léptem ki az iskola ajtaján. Ez a nap is véget ért.
A hó vakítóan ragyogott, az udvaron röpködtek a belőle gyúrt kemény golyók, néhány majdnem el is talált. A golyózáporban szlalomozva próbáltam eljutni a kapuig, csak akkor könnyebbülhettem meg igazán, mikor már azon is kívül vagyok. Sikerült! Megkönnyebbülten fújtam ki ismét a levegőt.
- Köszönöm. - szólt egy ismerős hang. Felé fordultam, Tom volt az, mosolygott.
- Mit köszönsz? - néztem rá értetlenül.
- Visszagondolva az előző néhány hónapra, és az előző egy évre, rájöttem hogy hatalmas tapló voltam, de te mégis mindig megbocsátottál nekem. - mondta hálával telt hangon.
Pislogtam néhányat, fel kellett fognom a hallottakat.
- Hát... remélem nem bánom meg.
Tom határozott mosollyal rázta meg a fejét, majd így szólt:
- Ha rajtam múlik, biztosan nem.
- Úgy legyen. - bólintottam és folytatni akartam az utamat hazafelé, Tom jött mellettem.
- Apropó... - törte meg a hirtelen beállt csendet. - Megnézhetek abból a hetvenhét versből néhányat?
Meglepetésemben megálltam, homlok ráncolva néztem rá.
- Miért akarod elolvasni azokat? - kérdeztem gyanakvóan.
Tom vállat vont.
- Csak úgy. Érdekelne, miket írtál rólam.
Elsápadtam. Hogy merészel ilyet kérni? Hogy lehet ezt egyáltalán ilyen nyersen megkérdezni?
- Arról szó sem lehet.
Most Tom arcára ült ki őszinte meglepettség.
- Miért nem?
- Úgysem értenéd. Meg amúgy sem valami kedvesek. Nem hiszem hogy arról akarnál olvasni, mennyire utállak.
- Akkor mutass olyat, amiben nem utálsz.
- Olyan nagyon kevés van, vagy legalábbis kihalófélben.
- Miért van kihalófélben?
- Mert nem tudok rólad jót írni. Nem LEHET rólad jót írni. - egymástól karnyújtásnyira sétáltunk, tekintetünk villámokat szórt. Persze hazudtam, ezt talán ő is tudta. Nem tudnék róla rosszat írni, a legnagyobb hazugság az volt, hogy róla nem lehet. Tom egészen más mint a többi fiú. Nem tudom leírni, mert... arra nem elég néhány jelző. A józan eszének hiányát kompenzálja a hatalmas érzelmi intelligenciája, az óriási szíve. Ő olyan, aki minden tőle telhetőt megtesz azokért, akiket szeret - még ha ez nem is túl sok.
- Hát, ha így gondolod... - húzta résnyire a szemét, majd elfordult és elindult az ellenkező irányba.
- Nem így gondolom, így is van! - kiáltottam utána. Állandóan hazudok, de nem tudom, miért. Nem ezt érdemelné. Ő terelte abba a mederbe az életemet, amelyben most folyik. Ő egészítette ki a világomat, és én most el akarom dobni ezt a darabot. A darabot, ami egésszé tett.
